Egyes számú odüsszeiánk Theodore (Joaquin Phoenix) története, aki a nem túl távoli jövőben megrendelésre ír szívhez szóló ünnepi leveleket. A fájdalmasan végződött házasságát kiheverni képtelen, visszahúzódó férfi épp túl van sokadik, balul végződött randiján, amikor új operációs rendszere – Scarlett Johansson hangján – megszólal. Az önmagát Samantha névre keresztelő, mesterséges intelligenciával és érzelmekkel rendelkező program vidámságot hoz Theodore életébe, és nemsokára azon kapják magukat, hogy szerelmesek egymásba. Spike Jonze a meghökkentő alaphelyzet végletekig fokozása helyett (no azért kapunk néhány zavarba ejtő jelenetet) e különös kapcsolat dinamikájára fókuszál, és szelíd érzékenységgel, intelligensen mesél a személyesség lehetőségéről egy olyan társadalomban, ahol a hús-vér kapcsolatokat szinte már teljesen felváltotta a technológiai függés.
Míg magányos férfihősünk leginkább lelki tájakon utazgat, Robin (Robin Wright önmagát alakítja lebilincselő bátorsággal), a gyermekeit nevelő, kiöregedett színésznő térben és időben is nagy útra kel, amikor elfogadja a hollywoodi filmstúdió ajánlatát, hogy színészi karrierjének utolsó állomásaként beszkenneljék, s önmaga helyett ezentúl digitális másolatát szerepeltessék filmjeikben. Ari Folman – nem túlzás – filmmágiát teremt: Stanisław Lem nyomasztó utópiáját burjánzó képeivel elégikussá oldja, s úgy adja a technikai civilizáció embertelenségének gondolatgazdag kritikáját, hogy közben egy percig sem téveszti szem elől nehéz szívvel bolyongó főhősét. Robin eleinte önnön mibenlétét kutatja, majd beteg, fokról fokra saját világába zárkózó fia lesz számára a realitás utolsó darabkája, melybe kapaszkodhat. Körülötte pedig összeomlik a világ, s ami helyette felépül, félelmetes.
Emmanuel Lévinas gondolata, hogy a diakónia (a szolgálat) megelőzi a dialógust. A nő és A futurológiai kongresszus utolsó, megrendítő képsorai ennek igazságát illusztrálják: annyiban vagy ember, amennyiben felelsz megszólítottságodra, és képes vagy áldozatot hozni a másikért a találkozásban.