A keresztény ókortól kezdve megjelentek a kereszténységen belül olyan szekták, amelyek a liturgia anyagtalanságát hirdették, hogy nincs szükség anyagokra, tárgyi eszközökre a keresztény kultuszban, sőt egyenesen hamis, bálványimádó tendenciának tartották mindezt. „Az Ige testté lett” (Jn 1,14) – üdvösségünk tehát nemcsak szellemi, hanem az embert a maga hús-vér dimenziójában is megszólító valóság. Az Úr által alapított üdveszközök így tárgyi valóságok is szükségszerűen.
A liturgia anyagi bázisa két részre osztható: elsődleges fontosságúak az úgynevezett szentségi anyagok, vagyis azok a materiális elemek, amelyeket a szentségek ünneplésében használunk. A szentségi jelek: a víz (szenteltvízként önállóan működő jel, keresztségnél használjuk), a krizma (kereszteléskor, bérmáláskor, pap- és püspökszenteléskor, templom- és oltárszenteléskor), a kenyér és a bor (a szentmisében), az olaj (katekumenek olaja a kereszteléskor, betegek olaja a betegek kenetében). A többi kegyelemjelölő vagy -közlő tárgy – noha szakrális jelleggel és adott estben szimbolikus jelentéssel is bírhat – csak kiegészítő elemként vagy felszerelésként vesz részt a liturgiában. A szentelt tárgyak: a kehely, a paténa, a megáldott miseruha stb.; az egyéb felszerelési tárgyak pedig: a gyertyák (vagy mécsesek), a szent ruhák, a jelvények (például a püspöki jelvények: mellkereszt, pásztorbot, gyűrű, süveg), a szent edények, és ide- sorolhatjuk a templomi bútorzatot, berendezést is.
