„Írok, mit is tehetnék – vallotta a most százéves Radnóti Miklós -, a költő ír, a macska miákol, az eb vonyít.” A költő verset ír, mert ebben a formában fejezi ki leghitelesebben mondanivalóját. Vallhat önmagáról, a koráról, lázíthat vagy békíthet, hiszen a költészetnek valaha akkora volt a hatalma, mint az újságcikkeknek. Széchenyi István reformprogramját költők sora támogatta, élen Vörösmarty Mihállyal, Petőfi Sándor a forradalom és a szabadságharc lánglelkű énekese és vértanúja lett, Arany János az önkényuralom ellen emelte fel szavát, Ady Endre új idők új dalait hirdette. Babits Mihály azért fohászkodott, hogy engedje igazat szólni az Úr, Pilinszky János a végítélet riasztó látomásával szembesítette kortársait, Illyés Gyula a parasztság és a kisebbségek védelmében írt a legnehezebb korban, és folytatni lehetne a sort. S ha a magyar líra történetével szembesülünk, azt tapasztaljuk, az imádságok egy része is a líra nyelvén született. Az Ómagyar Mária-siralomtól, Balassi Bálint és Zrínyi Miklós költészetén túl egészen a XX. századig, amikor a magyarság szorongattatásai idején Istenhez esdekeltek pap költőink, akik a keresztút szenvedéseit végigjárva a himnuszok emelkedett hangján hirdették Isten dicsőségét.
A magyar lírikusok megszólították olvasóikat. Ám kicsit félve kérdem, meghalljuk-e napjainkban is a költészet üzenetét? Áthatol-e a költők üzenete a gyűlölet lármáján? Van-e messze hangzó jelentése a költők látomásainak, mint volt Vergilius korában, kinek egyik eclogáját századról századra úgy értelmezték, mint Jézus születésének híradását, amely egyben az aranykor eljövetele lett volna?
A költészet ünnepén szomorúan tapasztaljuk, hogy akiket „a költészet maga” foglalkoztatja, azaz a versek értelmezői és tudósai olyan ideált követnek, erőltetnek az érdeklődőkre, amelynek a fő eleme a kételkedés, a mondanivaló elhalványítása, mögöttes szempontok lázas keresése. Máskülönben aligha fordulhatna elő, hogy újra meg újra kétségbe vonják Illyés Gyula korszakos jelentőségét és kiállását, éppen azok, akik akkoriban párttagként élveztek védettséget. Nem kellene döbbenten szembesülnünk azzal a ténnyel, hogy a legújabb irodalomtörténetből nemes egyszerűséggel kihagyták a transzcendens líra képviselőit, s mellettük nagy költőink egész sorát, akik fájdalmas eltökéltséggel próbálták az egyre mélyülő kútból kiemelni az imádság enyhet adó vizét.
A költészet ünnepe az emlékezés mellett legyen figyelmeztetés is! Óvjuk a verseket, velük múltunkat is őrizzük. Tanuljunk belőlük is imádkozni, és kifejezően, szépen megfogalmazni az igazságot. A lélek igazságát…
