Ha messze a haza

1984-ben egy zarándokcsoportjuk felkereste II. János Pál pápát Rómában. Ajándékot is vittek magukkal: egy földlabdás tátrai fenyőfát, amelyet a Vatikán díszkertjében ültettek el. A gyönyörű, életerős fa azonban egy éven belül kiszáradt. A Szentatya ennek hatására írta az alábbi verset.

Egy lengyel fenyőhöz

Ahol a szőlő, az illatos narancsfa nő,
Te otthoni vadóc, zakopanei fenyő,
Anyádtól, húgaidtól elszakított szegény,
Árván álldogálsz egy csodaszép kert közepén.
Mily kedves vendég vagy a szememben,
Mert mindkettőnket egyazon ítélet sújtja:
Az én földi időm is idegenben múlik.
Miért, hogy bár féltő gondoskodás övezett,
Mégsem lettél sudárabb? – Elvesztetted erőd?
Itt hamarabb ér a nap, a tavaszi harmat,
Ágaid mégis hervadozva lekonyulnak.
Elsatnyulsz, kiszáradsz –
Búslakodsz, míg körben virágok torlasza,
És nincs számodra élet – mert messze a Haza!
Hűséges fa!
Felemészt a száműzetés, a sóvárgás,
Még néhány esős tél vagy ősz,
És élettelenül kidőlsz!
Idegen föld hantolja el ágad,
Kedves kis fám,
Vajon szerencsésebb leszek nálad?

(Zsille Gábor fordítása)