Ha messze a haza

1984-ben egy zarándokcsoportjuk felkereste II. János Pál pápát Rómában. Ajándékot is vittek magukkal: egy földlabdás tátrai fenyőfát, amelyet a Vatikán díszkertjében ültettek el. A gyönyörű, életerős fa azonban egy éven belül kiszáradt. A Szentatya ennek hatására írta az alábbi verset.

Egy lengyel fenyőhöz

Ahol a szőlő, az illatos narancsfa nő,
Te otthoni vadóc, zakopanei fenyő,
Anyádtól, húgaidtól elszakított szegény,
Árván álldogálsz egy csodaszép kert közepén.
Mily kedves vendég vagy a szememben,
Mert mindkettőnket egyazon ítélet sújtja:
Az én földi időm is idegenben múlik.
Miért, hogy bár féltő gondoskodás övezett,
Mégsem lettél sudárabb? – Elvesztetted erőd?
Itt hamarabb ér a nap, a tavaszi harmat,
Ágaid mégis hervadozva lekonyulnak.
Elsatnyulsz, kiszáradsz –
Búslakodsz, míg körben virágok torlasza,
És nincs számodra élet – mert messze a Haza!
Hűséges fa!
Felemészt a száműzetés, a sóvárgás,
Még néhány esős tél vagy ősz,
És élettelenül kidőlsz!
Idegen föld hantolja el ágad,
Kedves kis fám,
Vajon szerencsésebb leszek nálad?

(Zsille Gábor fordítása)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..