A török hódoltság alatt elnéptelenedett vidékre a XVIII. században evangélikus vallású sváb telepesek érkeztek. A magyarok is visszamerészkedtek a szelíd dombok által ölelt völgyekbe, s a lassan szaporodó felekezetek mindegyikének csaknem egy időben – a helyi hagyomány szerint egymást segítve – felépült a maga istentiszteleti helye. Nagyot ugorva a történelemben, a svábok 1948-as kitelepítése után a Felvidékről katolikus magyarok érkeztek a településre. Ma már csak két evangélikus család él a faluban, tágas, szép templomukat lassan elemészti a természet.
Ettől a sorstól mentette meg a Nagyboldogasszony-templomot a torony cseréje, a tető felújítása, az új ereszcsatornák felszerelése, a falak külső vakolása s a „madárjárta” törött ablakok beüvegezése. Anna néni, aki negyvenhárom éve a templom gondnoka, büszkén meséli, hogy ő bizony idős kora ellenére még a toronyba is felmerészkedett az évszázados csigalépcsőn, hogy segítse a mérnök munkáját. „Fölvitte a fiam a nagylétrát, én pedig fönn álltam a haranglábon!” A padlást járva a munkásokat is figyelmeztette, ha valamilyen hiányosságot észlelt. „Oda kell figyelni rájuk, mert még fiatalok, ellenőrizni kell a munkájukat – mondja határozottan. – Három hét takarítás után most már rend van…
Olyan büszkén áll most itt ez a templom, mint ahogyan leánykorunkban, sokpendelyes fehér ruhába, fehér blúzba öltözötten mi tartottuk a sárga lámpát az oltár mellett. Azt mondta a plébános úr, hogy a tisztaságot jelképezzük a szentmise alatt. A fiúk oldalt a zászlókat tartották…”– emlékezik Anna néni. Mindnyájan elmosolyodunk, amikor barátnője, a mellette álló, megnyerő fiatalasszonyra, Szabó Katalinra tekintve megjegyzi, hogy az ő derekát bizony nagyon vágta a sok szoknya. Azt is elárulja, hogy mások mellett nagyrészt Katikának kö szön – hetik szépen megújult templomukat.
„A fővárosban élek, de gyakran meglátogatom édesanyámat, aki ragaszkodik a szülőföldünkhöz. Mindig zavart, hogy egyre több cserepet láttam a földön, s a beázási foltok is csak terebélyesedtek. Így aztán megörültem, amikor 1991-ben egy regölyi lánytól véletlenül megtudtam, hogy pályázatot hirdettek műemlék épületek felújítására. Alig két hónap elteltével sikerült nyolcszázezer forintot összegyűjtenünk, amiből kifizettük a pályázat benyújtásához szükséges előtanulmányokat. Az eredményhirdetés kétszeri elhalasztása után tavaly júniusban harminckétmillió forintot nyertünk a Darányi Ignác-terv keretében” – foglalja össze a lényeget egy szuszra Katika.
Mint a püspök atyától megtudtam, az udvariak mellett a Pécsi egyházmegye számos más plébániai közössége örülhetett eredményes pályázatának. A püspökség területén lévő ötszáznegyven település csaknem mindegyikén található az egykori kegyúr, a püspök, a káptalan vagy a földesúr jóvoltából épült templom. Ezeknek az épületeknek a nagy része mára igen rossz állapotba került és felújításra szorul, de forráshiány miatt mindeddig elmaradtak a beruházások. Tavaly tavasszal hatvannégy pályázatot készített el az egyházmegye, együttműködve az önkormányzatokkal, egyesületekkel. A plébániák saját szakembereik, híveik bevonásával önállóan is pályázhattak. Az egytől egyig indokolt fejlesztésekre benyújtott pályázatok közül negyvenhét eredményesen zárult.
Addig azonban, amíg az elszámolás meg nem történik, a pályázat csupán egy ígérvény és egyúttal nagy teher is, mert a pályázónak meg kell előlegeznie a munkálatok költségeit. Ezért, amellett, hogy a püspökségen létrehoztak egy, a pályázatok előfinanszírozását szolgáló alapot, az esetleges többletmunkálatok elvégzését is támogatták, illetve azoknál a pályázatoknál, amelyeknél a helyi közösség nem tudott forráshoz jutni, az önrészt is pótolták.
A jelenleg futó negyvenhét pályázatból néhány már befejeződött. Az összességében hatszázmilliós külső forráshoz az egyházmegyének még közel háromszázmillió forintot kellett hozzáadnia. Létrehoztak egy százmillió forintos forgóalapot is, abban a reményben, hogy ezt az összeget később visszaigényelhetik. Az egyházmegye szakemberei kidolgoztak egy pontos ütemtervet, illetve egy szigorú protokollt, amely a szükséges dokumentációs lépések betartását segítette, annak érdekében, hogy a támogatás minél nagyobb hányadát nyerhessék el. Az eddigi elszámolások tapasztalataiból kiderül, hogy szinte minden esetben haladéktalanul megkapták a megítélt összeget.
„Mindvégig hangsúlyoztam a plébániák híveinek, hogy fontos törődnünk a templomainkkal, a plébániaépületeinkkel. Akkor cselekszünk azonban helyesen, ha a hívek lelki javát szolgáló megfelelő hitélettel töltjük meg ezeket az épületeket. A helyi közösség számára a templom jóval több, mint a település közepén álló nagy épület. A templom egyúttal az élni akarás, a remény, a jövő jelképe is. Ezért itt nem pusztán a jól elvégzett munka fölötti örömről van szó, hanem a jövőről – mondta a beruházásokkal kapcsolatban Udvardy György megyés püspök.
Úgy gondolom, az udvari katolikus közösségben Simon János plébános – akihez hét filia tartozik – megbízható támogatókra talál a jövőben is. Peszt Attila polgármester szintén nagy odaadással és kellő eréllyel szervezi a háromszázötvenkét fős helyi társadalom mindennapi életét.
A virágkorában kétezres lélekszámú zsákfalu az életéért küzd: mára a lakosság hetven százaléka tartós munkanélküli. Esély sincs arra, hogy a település aktív korú lakói munkát találjanak a térségben. Ezért sokan a környező városokba költöznek, vagy, aki teheti, külföldre megy. Ám sokan vannak olyanok, akik anyagi helyzetük miatt nem tudnak kimozdulni a faluból. Ezért – amint a polgármester elmondta – arra kényszerültek, hogy valamilyen, a megélhetőségüket segítő megoldást keressenek. 2005-ben elindították a szociális földprogram pályázatot, majd kísérleti jelleggel belekezdtek a Sorsfordító elnevezésű programba is, amelynek továbbfejlesztésével most már negyvenhat munkanélkülinek, illetve tíz diáknak kínálnak munkalehetőséget rövidebb-hosszabb időszakra. Tizenegy hektáron elsősorban mezőgazdasági termeléssel foglalkoznak. A programmal, amelyben huszonnyolcan vesznek részt, országos szinten is kiemelkedő eredményeket értek el. Tavaly ezzel a követendő önkormányzati gyakorlattal bejutottak az országos döntőbe, ahol kétmillió forintot nyertek. Az összeget a program továbbfejlesztésére fordítják.
A térségben egyedül az udvariaknak van feldolgozóüzemük, ahol zöldségfélékből, gyümölcsökből savanyúságot, befőtteket, lekvárokat készítenek. Ezeknek egy részét a környékbeli üzemi konyhákra szállítják, más részét kisebb-nagyobb eredménnyel megpróbálják piacokon értékesíteni. A napokban készült el szép, új helyi piacuk. Terveik között szerepel, hogy kétszáz–ötszáz szabadtartású tojótyúkot is tartanak majd, télen pedig szeretnének tésztát gyártani.
„A pályázati lehetőségeket nagyon nehéz megragadni, mert nem tudjuk előteremteni a szükséges önrészt. Az utófinanszírozásra felvett hitelt visszafizetnénk, de a huszonhét százalékos áfával – amit nem kapunk vissza – egy komolyabb beruházás számunkra már nem vállalható, túlságosan magas összeget érne el. Ezért apróbb dolgokba fogunk, és megpróbálunk mindent hasznosítani. Van egy vendégházunk és több fóliasátrunk. Az egyikbe építettünk egy kemencét, amit hulladékkal fűtünk. Nyolcvan-kilencvenezer palántát nevelünk elő a saját területünkre, és a lakosoknak önköltségi áron biztosítunk ültetni valót…” – mondta el a polgármester.
Nemcsak a konyhakert, de a lélek kertje sem maradhat parlagon Udvariban, ahol a „zsákban futók” konok hitével tapossák a földet, hogy egyszer majd kiszakadjon az a zsák, s végre nagyokat lépkedve juthassanak előbbre. A történelem, de főként az elmúlt évszázad két nagy világégése komoly áldozatot követelt a helyi családoktól, amelyek mindeddig csak szűk körben tudtak megemlékezni hőseikről. A közösség nem állított nekik emlékművet, mint számos helyen az országban, nem vésték fel nevüket a templom falára, hogy arra jártában idős és fiatal fejet hajthasson előttük. Ezért a polgármester vezetésével elkezdtek „emlékpalántákat” gyűjteni, s „elültették” azokat a templomban elhelyezett Hősök Könyvében. Ha valaki csak egy imára is betér az Isten házába és fellapozza az oldalakat, jusson eszébe, hogy akár érte is bármikor megkondulhatnak a harangok…
Persze a múlt idők másfajta emlékeit is összegyűjtötték a faluban. Az önkormányzat épületében egy külön kis szobában rendezték be a „falumúzeumot”, ahol a gazdálkodáshoz használt régi szerszámok mellett fellelhetőek napjaink mindennapi eszközei is. Az egyik falubeli idős ember palackba zárt leleményes humorát hagyta örökül az utódokra. Ez pedig nem más, mint egy különleges „varázsital”, a „sáskatej,” aminek kellő mértékű fogyasztásával akár a mesék birodalmába is eljuthatunk… Aki nem hiszi, járjon utána!
Fotó:Cser István
