Megrendítő találkozás a múlttal

A magyar küldöttség tagjai megkoszorúzták a voronyezsi, a gremjacsjei szovjet-orosz, és a bolgyirevkai magyar katonai emlékhelyet is. A rudkinói szertartás kettős évfordulóra emlékeztetett. Hetven évvel ezelőtt gördült ki az első hadiszerelvény a szombathelyi pályaudvarról, hogy kiszállítsa a keleti hadszíntérre a III. hadtest katonáit, akik elsőként vettek részt a doni ütközetekben. A rudkinói II. katonai temető építkezése pedig tíz évvel ezelőtt fejeződött be, ahol hatvankétezer elesett és eltűnt magyar katona nevét őrzik ezernégyszáz gránittáblába vésve.



Bíró László püspök lapunknak azt mondta, mélyen megérintette őt ez az utazás. Beszámolójában a főpásztor idézte az öt magyar honvéd temetésén elhangzottakat: a háború akkor ér véget, amikor az utolsó hősi halottat is eltemetjük. A mostani küldöttség látogatása Voronyezsben a Don-kanyari tragédia összes áldozatának szólt. Felemelő, hogy az egyháznak és a honvédségnek az emberi méltóság iránti tisztelete ebben a formában is megnyilvánulhatott. A magyar és orosz áldozatok síremlékét együtt koszorúzták meg, így a régi ellentétet, békétlenséget és harcot valóban békévé oldhatta az emlékezés.



A halottak tisztelete sok mindent jelent – folytatta Bíró László. Amikor megholtjainkért imádkozunk, hitelesítjük a Hiszekegyben mondott „hiszem a szentek közösségét” sorát. Boldog II. János Pál pápa mondta, hogy bennünket, megkeresztelt embereket titokzatos szál fűz össze. Mindegy, ki mikor él vagy élt, halottainkra emlékezve és imádkozva a keresztségben való összetartozásunkat éljük meg, és kifejezzük az örök életbe vetett hitünket. A tiszteletadás még egy kisebb családban is dicséretére válik a rokonságnak, mi pedig a hősi halottak örökösei vagyunk akkor is, ha a németek szövetségeseként kerültünk a Don-kanyarba. Katonáink az ateista diktatúrától akarták megvédeni Európát. Sokféleképpen lehet ezt magyarázni és értelmezni, de akik ott meghaltak, a hazáért adták az életüket. Magyarország történelmének sok-sok háborújában óriási emberveszteségeket szenvedett – folytatta a tábori püspök. Csak a XX. században, az első és a második világháborúban magyarok milliói pusztultak el. Az ország mégis megmaradt. Ha a háborúk áldozatai mellé odatesszük azt a hat-hétmilliós hatalmas emberveszteséget, amelyet a magyarság az abortuszokkal saját elhatározásából ölt meg, akkor még inkább csodálandó, hogy nemzetként vagyunk itt Európa közepén. Sokkal többet veszítünk ma, mint a háborúkban, mert lelkünk durvul, az élet iránti tiszteletünk elvész, elfelejtjük az élet szentségét. Háborús emlékhelyeken mindig eszünkbe jutnak azok, akiket az erőszakos halál vett el a családjuktól. Ez a tragédia ráébreszt bennünket a családunkkal való együttlétnek az örömére, arra, hogy vigyáznunk kell szeretteinkre, és örüljünk, hogy életet hozhatunk a világra. Az emlékhelyeken a háborúk évtizedek távolából is újra meg újra átélt szörnyűségei ezeket a gondolatokat örvényeltetik bennünk. Most, amikor becsülni kellene az életet, örülhetnénk az összetartozásunknak, gyorsan elfelejtjük, mekkora ajándék, hogy békében élhetünk, hogy a házastársunk mellettünk van. Az emlékezés a jelen iránti felelősségérzetet eleveníti meg, és arra hív, hogy még inkább becsüljük meg azt a békét, ami a miénk.
Megrendítő a múlttal való találkozás – tért vissza a voronyezsi útra a főpásztor. Halottainkat egy orosz ember találta meg, és fontosnak tartotta jelenteni az ügyet. Minket pedig azért hívtak meg, hogy az ellenség méltó temetésben részesüljön. Különös jelentőséggel bírt ez a szertartás, hiszen sok halottunk maradt ott a lövészárkokban, a szétrombolt csatatereken, akik lassan eltűntek az időben. A koszorúzásnál ott álltak mellettünk az orosz küldöttség tagjai. Tábornokuk elmondta, hogy a protokoll szerint három díszlövés jár a hősöknek, figyelmes gesztusként azonban a mi halottaink temetésekor öt díszlövésre adott parancsot. Az együttlét megbékélést és igazi, testvéri ölelést hozott, amely hetven évvel a háború után igen jó érzés volt, hiszen a Don-kanyar említése még ma is sok sebet szakít fel magyarokban és oroszokban egyaránt. Voronyezsből hazatérve sokan mondták el nekem, hogy a nagyapjuk, édesapjuk vagy más családtagjuk ott tűnt el, ott van eltemetve, ott sebesült meg.

Gyerekkoromtól kezdve a Don-kanyar különös jelentőségű az életemben – idézte fel a múltat a tábori püspök. Édesapám kint szolgált a Don-kanyarnál, gyerekként el se tudtam képzelni, mit jelent ez. Csak úgy zúgtak körülöttem a katonatörténetek, apáméi, barátaiéi. Most, az újratemetés alatt futott át az agyamon, hogy akár az én édesapám is lehetne a hősi halott közül valamelyik, és akkor én nem léteznék. Édesapám 1942 nyarán került ki a Donhoz, de amint kiértek, az ezer kilométeres gyaloglás utáni első bevetéskor – szerencsére – sebesült lett, így visszavitték a frontról. A Don-kanyar számomra mindig fontos volt, most hogy ott jártam, apám is megjelent, túllépett a tér és idő korlátain, úgy éreztem, velem van. Kicsit röstellkedtem, mert azt az utat, amit apám végiggyalogolt, én repülővel tettem meg, apám sátorban vagy anélkül élt a front közelében, én meg szállodában laktam. Felemelő érzés volt a katonasírok között állni és imádkozni. Az apámmal való különös együttlétem betöltötte ezt a mostani Don-kanyari zarándoklatunkat – fejezte be a beszélgetést Bíró László.