Az utánpótlásnevelés, az ifjúsággal foglalkozás különösen veszélyes tevékenységnek minősült. Ezzel kapcsolatban a hatvanas évek perei intő jelként szolgáltak mindenki számára. A találkozók Regnum Marianumhoz kötődő szervezői testközelből ismerték az egyházi ifjúsági szervezetek elleni fellépéseket. A rendszer (nyugati) eladhatósága miatt mégis kényszerült bizonyos események, új kezdeményezések eltűrésére. Így a Budapesttől kellő távolságban, kezdetben templomokban szervezett találkozók létét a helyi funkcionáriusok tudomásul vették. Igaz, jelentéseikben mint „túlzó kezdeményezésről”, „demonstrációról” számoltak be róluk.
A találkozók hátterében álló kisközösségi élet terjedése, az új lelkipásztori munka sikeressége sem kerülte el a pártvezetők figyelmét. Az egyházak ifjúsági munkájáról az MSZMP Politikai Bizottságának ülésén Kádár János is kifejtette a véleményét: „…jön a pap. Aki elmegy csuhában – de most már az sem kötelező –, összeszed 15 gyereket, nem szégyelli magát, a falu szélén focizik velük. Azok imádják, tűzbe, vízbe mennek értük, és nekünk ilyenek nincsenek, akik a fiatalok közül erre képesek. (…) Bár volnának ilyen KISZ-aktivistáink, akik ilyesmikkel is foglalkoznának!” A „vallásos világnézet” terjedésének akadályozására a párt kiöregedő vezetése további átfogó intézkedéseket sürgetett.
A pártközpontban meghatározott direktívák első számú végrehajtója eddigre már az ÁEH lett, amelynek előadói az egész országban megtalálhatók voltak. Az ő irányításukkal úgynevezett koordinációs értekezletek keretében egyeztették munkájukat a pártállam egyházakkal foglalkozó funkcionáriusai. Az ifjúsági találkozókkal kapcsolatos, helyi szinten tartott egyeztetéseken az MSZMP, a tanácsok, a Hazafias Népfront, a KISZ és a rendőr-főkapitányságok illetékesei vettek részt. A hatalomnak széles és differenciált eszköztára volt akarata érvényesítésére: az építési engedélyek megtagadásától kezdve úttörőprogramok szervezésén át adminisztratív, fenyegető intézkedésekig. Az aktuális folyamatokat elemző illetékesek az egyházi vezetés befolyásolására és a kisközösségek megosztására egyaránt stratégiát dolgoztak ki.
Az egyházak ellenőrzésének leghatékonyabb szereplői azonban az állambiztonsági szervek voltak. A Belügyminisztérium III/III-1. osztályának (egyházi elhárítás) hetvenes-nyolcvanas évekbeli tevékenysége azonban ma még csak töredékesen ismert. Az ekkor keletkezett iratok 1989-ben jórészt megsemmisültek, vagy még nem kerültek a dokumentumokat őrző levéltárba. Annyi azonban megállapítható, hogy az országban egyházi elhárítással foglalkozó nyolcvankilenc főtiszt különböző módszerekkel és több száz hálózati személy fölött rendelkezett, s így részletes információkkal az egyházak belső életéről. A pártvezetők naprakész tájékoztatását szolgálta a NOIJ (Napi Operatív Információs Jelentés). Ezek között több titkosszolgálati információ is fennmaradt Nagymarosról. A jelenleg kutatható, 1980 és 1985 közötti iratok elsősorban a szervezők és a meghívottak nézeteltéréseiről szólnak. A dokumentumok így az ÁEH és a BM megosztó kísérleteinek bizonyítékai is.
A titkosszolgálatok tankönyveiből mára ismerhetők, melyek voltak azok a technikák, amelyek a bizalmi kapcsolatok megtörését szolgálták. Ezek sok esetben a lejáratás, rágalmazás kifinomult módszereit jelentették. A belügyesek bekapcsolódtak abba az egyházpolitikai játszmába is, amelynek célja a Regnum Marianum és a Bokor közösségeinek szembeállítása volt. A szorongatott egyházon belüli nézetkülönbségeket tehát titkosszolgálati eszközökkel is igyekeztek elmélyíteni. Így az ifjúsági találkozók sajátos diplomáciai és hatalmi játszmák közepette váltak országos hatású eseménnyé.
Évtizedek távlatából visszatekintve azonban látható, hogy ezek a törekvések csak korlátozottan vezettek eredményre. A nagymarosi találkozók meghatározó szerepet játszottak abban, hogy az egyházi élet kikerült a templomok falai közül, és az evangélium korszerű hirdetése is közvetítőkre talált. A pártállami szervek terveit olvasva pedig ma más fénytörésben jelennek meg azok a belső viták, amelyeket az egyházi közösségek emlékezete is megőrzött. Így talán remélhető, hogy a legújabb kori egyházüldözés fejezeteinek megismerése, kibeszélése elősegítheti azt az egységet és megújulást, amely immár négy évtizede a Dunakanyarba érkező zarándokok egyik legfontosabb célja.
Tabajdi Gábor
Soós Viktor Attila
„Továbbra is feladatunknak tartjuk elérni, hogy (…) a belső konfliktusok tovább csökkentsék egységüket.”
Harangozó Szilveszter, a BM III/III. csoportfőnöke az egyik ellenségesnek minősülő kisközösségi mozgalomról (1979)
Egyházügyi „eredmények” statisztikája (Pest megye, 1982)
– vasárnaponként a lakosság 15–20%-a járt templomba (városokban 4–6%, falvakban, nemzetiségi településeken 30–35 százalék);
– az iskolásoknak csak 11 százaléka járt hittanra, további 5000 gyermek templomokban részesült hitoktatásban;
– az ellenőrzött húsvéti és úrnapi körmeneteken 40–50 ezer fő vett részt;
– a papokkal, lelkészekkel „befolyásolási tervek” segítségével foglalkoztak, ezek révén 50 egyházi személyt sikerült rábírni a részvételre a Hazafias Népfrontban.
„Elhárító szerveink folyamatában ismerjék a területükön konkrét tevékenységet folytató csoportok („bázisközösségek”, Regnum, szakadárcsoportok) vezetésének terveit, konkrét tevékenységét. Mindezek érdekében a megfelelő és szükséges hálózati pozíciók, operatív eszközök biztosítása elengedhetetlen.”
Harangozó Szilveszter referátuma a BM országos értekezletén (1982)
