A falon Somogyi József, a mester fényképe, körben rajzok, fényképek, kisplasztikák, tárgyak. Kő Pál szereti megfogni őket. A hatalmas tenyér óvatosan rajongja körül őket. Mikor készül el egy mű? „Addig kell csinálnom, amíg nem érzem, hogy rendben van.” Odébb a csángóföldi Petrás Mária keretbe foglalt kerámia Madonnája. Fölpillant rá: „ Zsugorított Magyarországon élünk, életünkben mégis minden a Kárpát-medencéről szól. Kérdeztem az egyik diákot: miért ekkora a magyar Parlament? Nem tudta. Meg kellett magyaráznom neki: amikor épült, ez egy hatalmas ország volt, a Szent Korona birodalma. Ahhoz méltót tervezett Steindl Imre. Budáról nézve megszólal a víztükörben.”
A professzor úr – a Képzőművészeti Egyetem tanára – kitekint az epreskerti műterem falnyi ablakán. Odakint fekete erekként futnak-gabalyodnak a csupasz fák ágai. Emlékszem egy alkalomra, akkor tavasz volt, összefutottunk a Városligetben, beszéltünk erről-arról, majd Kő Pál, vagy ahogyan baráti és ismerősi körben mindenki nevezi: Lujos, hirtelen a magasba lendítette széles karimájú kalapját, alatta a tekintetét, megpördült a hosszú, nyakán körbefont sál. Rámutatott a közelünkben álló fára: „Nézd, a világ legszebb szobra!” Visszaül professzori helyére, egy rozzant, falemezzel borított székre. Leveszi szemüvegét, előrehajol, mintha teljesen oda akarná adni magát a szavaknak: „Mindig olyan szobrot akartam készíteni, hogy legalább kissé hasonlítson a fára. De nem sikerült… Az ember nekilát, de soha nem tudja elérni, ám igyekszik… ” A falon egy lapra feltűzött falevél. Mint kiindulási pont. Mi van benne? – erőltetem a kérdést. Kő Pál harsányan fölnevet, a vállamra csap: „Mit tudom én… nem tudom… készítettem egy rézkarcot. Ez is fa. Temesi Ferinek adtam hatvanadik születésnapjára. Állandóan a fák. Csak ez izgat.”
És az ember?
„Ha akarom, a fa is ember.” Aztán – látszólag minden átmenet nélkül – Somogyi József Anya gyermekével szobor-ikonját említi, a mester általa legszebbnek tartott szobrát. Nem engedem távozni az iménti világ-kört: a fa puha, lágy, a leveleket fújja a szél, te meg kővel, kemény anyagokkal küzdesz…
„Nem így van ez…!” – kacag fel.
Hát hogyan?
„Nem tudom… Mindenki azt mondja, a kőfaragás, az igen, az komoly szobrászi munka… Nekem a fa valami…” – és előgörget valahonnan egy fatönköt. Biztat, emeljem meg. Tömegéhez képest sokkal nagyobb a súlya. „Vasfa, úgy hívják, vasfa. Nem viszi a szerszám se… Szoktam mondani: a fa a legkeményebb anyag a világon. A követ lehet morzsolni. A fa gacsos, bogos – rámutat egy vadkörte törzsre – hihetetlen, mit tud a fa.” Másik vasfát rángat elő. „Jegenyének szánom, Pogány Frigyes építész emlékére. Amikor egyszer hazafelé tartott Firenzéből, s a vonat elérte a határt, megpillantott egy jegenyefát. Az jelentette neki Magyarországot.”
A szobrász a szépséget kalapálja?
„Nem tudom… ehhez nem tudok hozzászólni… Keresek valamit, minden erőmmel keresek valamit, de lehet, soha nem találom meg… A szobrász mesterember. Itt vannak a szerszámaim. Kézbe vesz egy görög kőfaragó kalapácsot. „A fej súlya és a nyél hossza határozza meg.” Aztán meglenget egy szép szerszámot, ezzel rézlemezt domborít. „Nagyon jó húzása van.” „Ösztönös ember vagyok.”Az eszköz mintha a kar részévé válna, s nemcsak a karnak; mintha a szív, a lélek és az értelem növekedne tovább benne. Csörrennek, csilingelnek, tompán pöffennek a kalapácsok. Az egyik falon a Szent Gellért-domborműről készült fénykép; Szent Adalberttel és Boldog Özsébbel együtt a római magyar kápolnában látható. Pályázatra készültek. Hogy van akkor? „Az ösztönösségnek kell, hogy legyen valami tudatos része is.” Mintha megtapogatnánk Szent István Gellért-hegyi lovas szobrát a pálosok temploma előtt. „Az ő alakja gyermeki létemből nőtt ki. Tanyasi gyerekként Perespusztáról jártunk be Hevesre, a templomba. Mindenütt azt hallottam: Szent István, a magyarok királya. Sokáig azt sem tudtam, más király is létezik a világon. Ezt kaptam, ezt hallottam, ebben nevelkedtem fel. Meg abban, hogy nem szabad templomba járni. Mert akkor voltam gyerek, amikor a kommunisták tönkretették az országot… Hevesig mezítláb mentünk, ott húztuk fel a cipőt, úgy léptünk be a templomba.” S már ott vagyunk, ahogyan fűzi a gyerek a cipőjét; vállán hozta, hogy megóvja sártól, portól és romlástól. Végigsimítja Sinka Istvánról, a „rettenetes tehetségű”, nyomorult életű cselédköltőről készített bronz kisplasztikáját. „A vésztői, róla elnevezett művelődési ház előtt áll, abban a helységben, ahol bojtár volt.” Mellette egy másik bronzba öntött alak. „Egy ciszterci tanár, Maczky Valér, az egyik ősöm. Egerbe kerül…” Mi minden keveredik-kavarodik a falakon, állványokon, a műterem száz zegzugában. Barátok alkotásai, Samu Gézának, mint mondja „világszép”, fából készült szobra, aztán növendékek rajzai a falakon. Említ valakit, aki alkotásaihoz rengeteg háttértudást gyűjt össze, meghallgatja ezt és azt a tudós embert, a végén már maga is tudóssá válik. Így figyelmeztette: „Aztán maradjon belőled is valami, ne csak az eszmék, az ideák!” Az M3-as autópálya mentén, a hatvanhármas kilométernél hatalmas kőlap áll. A fényképen Bálintka húzza ki magát előtte, a Mester (ma már őt nevezik így tanítványai) néhány éves fia. Ott szülte meg a gyermeket felesége, Halassy Csilla, mert Hevesről, ahol Kő Pál javarészt él és dolgozik, nem értek be időben a kórházba. Ennek emlékére faragta a sztélét. „Az úton nemcsak meghalnak az emberek, hanem születnek is.” Csönd… majd Kő Pál lendületében újabb anekdoták hangzanak. Egyszer csak megkérdem: meddig tart egy szobor?
Lujos huncutul mosolyog: „A tetejéig.”
De hol a teteje?
Nagyot, széleset kacag: „Te filozófiailag keresed…! – aztán mélyet sóhajt: „Nem tudom… de szeretném tudni.” Kezembe veszem a Jászszentandrástól Rómáig című mutatványfüzetet: Kő Pál szakrális kiállításának kép-lenyomatát. Lujos időről időre „jelent” a műteremből (talán katona ősei nyomán: alázatosan jelentem…!). Ezt írja a bevezetőben: „Életem során – visszatekintve – mindig Istent kerestem. Kezdetben festőként, később szobrászként olyan utakat kutattam, amelyeken Isten közelébe juthatok. Elsőáldozásom emlékét őrzi az az emléklap, amelyet Hevesen, a római katolikus templomban kaptam 1947-ben. Édesanyám hite és figyelme őrizte meg felnőtt gyermekének a mai napig; esőtől, portól, egérrágástól és a Feledéstől.” Elnézem a jászszentandrási templomba készített stációsorozatának tizenharmadik állomását: Jézust leveszik a keresztről. „Büszkén vállalom, abban a templomban látható a másik mester, Aba-Novák Vilmos első nagy freskója.” Hátul talán János apostol mozdítja el a létrát a kereszttől, körben három asszony. Jézus teste mintha röpülne köztük. Nézem az évszámot: 1954. Kő Pál tizennégy éves volt. Hogyan készül a festmény, a szobor?
„Nem tudom… létrejön… és van.”
