„Megőrízni a tisztaságot”

Déry Ti­bor­ról ma rit­káb­ban esik szó a kul­tú­ra fó­ru­ma­in, mint ahogy meg­ér­de­mel­né…
— En­nek az le­het az oka, hogy ne­ve azok­ban az évek­ben vált szé­les kör­ben is­mert­té, ame­lyek­re nem szí­ve­sen em­lé­ke­zünk: ez a se­ma­ti­kus iro­da­lom kor­sza­ka volt 1948 és 1953 kö­zött. Ő azon­ban nem so­rol­ha­tó eb­be a vo­nu­lat­ba. Egy­részt azért, mert a hú­szas évek­ben a ma­gyar avant­gárd köl­té­szet egyik leg­je­len­tő­sebb kép­vi­se­lő­je volt Kas­sák La­jos és a fi­a­tal Il­­lyés Gyu­la mel­lett — ők hár­man szer­kesz­tet­ték a Do­ku­men­tum cí­mű mo­dern fo­lyó­ira­tot, és a Nyu­gat­nál is meg­be­csült író­ként kö­zöl­ték őket. Más­részt erő­sen vi­tat­ha­tó, hogy az 1948-ban Kos­suth-díj­jal ki­tün­te­tett író va­la­ha is írt-e se­ma­ti­kus mű­ve­ket. Et­től két kö­rül­mény is meg­óv­ta. Az egyik az, hogy a bal­ol­da­li né­ze­te­ket val­ló Déry fő­ként a nyu­ga­ti or­szá­gok­ban sze­rez­te tár­sa­dal­mi ta­pasz­ta­la­ta­it, s nem volt kö­ze a mosz­ko­vi­ták­hoz. Más­részt te­het­sé­ge nem en­ged­te, hogy áru­ba bo­csás­sa né­ze­te­it. Ha vol­tak is bot­lá­sai, azo­kat új­ság­cik­kek­ben kö­vet­te el 1950-ben, a Rajk-per ide­jén. A szép­iro­da­lom­ban meg­őriz­te tisz­ta­sá­gát: en­nek fé­nyes bi­zony­sá­ga az a tá­ma­dás, ame­lyet Ré­vai Jó­zsef mi­nisz­ter in­dí­tott el­le­ne az öt­ve­nes évek ele­jén. Az úgy­ne­ve­zett Fe­le­let-vi­ta az írói sza­bad­sá­gért foly­ta­tott harc el­ső al­kal­ma volt. A ret­te­gett iro­dal­mi dik­tá­tor az egész író­tár­sa­dal­mat meg­fé­lem­lí­tet­te.
A se­ma­tiz­mus kor­sza­ka után, 1953-tól mi­ként állt helyt?
— Nagy Im­re kor­mány­ra ke­rü­lé­se­kor Déry az el­sők kö­zött tört lán­dzsát az írói sza­bad­sá­g mellett. Te­kin­té­lyét ar­ra hasz­nál­ta, hogy az írók bát­rab­ban száll­ja­nak sík­ra el­ve­i­kért, és ami­kor egy év­vel ké­sőbb Rá­ko­si Má­tyás­ék is­mét ma­guk­hoz ra­gad­ták a ha­tal­mat, az író­kat, köl­tő­ket már nem le­he­tett vis­­sza­te­rel­ni a ka­rám­ba. 1953 és 1956 kö­zött Déry Ti­bor, Háy Gyu­la, Zelk Zol­tán és szá­mos fi­a­tal köl­tő — Ju­hász Fe­renc, Nagy Lász­ló, Csoóri Sán­dor — egy­más után tár­ták föl a pa­raszt­ság, a mun­kás­ság és az ér­tel­mi­ség hely­ze­té­nek el­le­he­tet­le­nü­lé­sét, s a „pol­gá­ri” írók is hal­lat­ták hang­ju­kat, Ör­kény Ist­ván, Vas Ist­ván épp­úgy, mint a fa­lu hely­ze­tét kö­zel­ről is­me­rők jobb­jai, Sán­ta Fe­renc, Galgóczi Er­zsé­bet és má­sok.
Déry Ti­bor egy idő­ben a Ma­gyar Író­szö­vet­ség el­nö­ke is volt…
— El­nök­ként so­kat tett azért, hogy az 1956-ban meg­ala­kult Pe­tő­fi Kör va­ló­sá­gos szel­le­mi elő­ké­szí­tő­je le­gyen az 1956-os for­ra­da­lom­nak és az azt meg­elő­ző szel­le­mi er­je­dés­nek, pél­dá­ul a hó­nap ele­jén le­zaj­lott Rajk-te­me­tés­nek. Meg­szó­lalt az Iro­dal­mi Új­ság tör­té­nel­mi je­len­tő­sé­gű, no­vem­ber ele­ji szá­má­ban, ahol Il­­lyés Egy mon­dat a zsar­nok­ság­ról cí­mű ver­se is meg­je­lent. Sze­rep­lé­se nem szűnt meg a for­ra­da­lom le­ve­ré­sé­vel — to­vább­ra is kép­vi­sel­te az ok­tó­ber 23-i, ti­zen­két pont­ban meg­fo­gal­ma­zott de­mok­ra­ti­kus és ha­za­fi­as kö­ve­te­lé­se­ket. 1957 ele­jén fog­ták le, és ki­lenc év­re ítél­ték. A nyu­ga­ti ér­tel­mi­ség kö­ve­te­lé­sé­re bo­csá­tot­ták sza­ba­don 1960-ban. Szi­len­ci­u­má­nak fel­ol­dá­sa után is al­ko­tott re­mek­mű­ve­ket; élet­mű­ve a leg­job­bak kö­zé tar­to­zik.
Mi­lyen sze­mé­lyes em­lé­kek fű­zik Déry Ti­bor­hoz?
— Csak egy­szer ta­lál­koz­tam ve­le, de az fe­lejt­he­tet­len szá­mom­ra. A hat­va­nas évek ele­jén je­lent meg az a könyv, amely­be Il­­lyés Gyu­la is, ő is ora­tó­ri­u­mot írt az atom­há­bo­rú ve­szé­lye el­len. 1970 kö­rül az Élet és Iro­da­lom pá­lya­kez­dő új­ság­író­ja­ként én utaz­tam Somogyjád te­le­pü­lés­re, tu­dó­sí­ta­ni a Déry-oratórium be­mu­ta­tó­já­ról. Ott és ak­kor ta­lál­koz­tam az író­val. Kön­­nye­kig meg­ha­tó­dott mű­vé­nek du­nán­tú­li­as szó­ej­té­sű elő­adá­sán, úgy, ahogy csak egy nagy lá­tó­kö­rű „ur­bá­nus” író ér­zé­ke­nyül­het el a fa­lu­si­ak em­ber­sé­gén. Ám nem­csak az ő sze­mé­lyes ked­ves­sé­gé­ről sze­ret­nék be­szél­ni, ha­nem ar­ról is, hogy a po­li­ti­kai di­va­tok ma is ká­ro­san hat­nak iro­dal­mi ér­té­ke­ink meg­be­csü­lé­sé­re. Már úgy-ahogy vis­­sza­nyer­ték rang­ju­kat azok, aki­ket hos­­szú idő­re el­hall­gat­tat­tak a dik­ta­tú­rá­ban — Weöres Sán­dor, Pi­linsz­ky Já­nos, Ne­mes Nagy Ág­nes, Márai Sán­dor és más nagy­ja­ink sze­re­pel­nek a ta­ní­tá­si prog­ram­ban. De fe­le­dés­be me­rül­tek azok az író­ink, akik bal­ol­da­li­ként vív­tak kö­zel­har­cot Révaiékkal és a töb­bi­ek­kel. Én nem tu­dom el­kép­zel­ni a ma­gyar iro­dal­mat Déry, Zelk, Len­gyel Jó­zsef vagy akár a Pi­ros a vér a pes­ti ut­cán cí­mű ver­set író Ta­má­si La­jos nél­kül. Ér­tük is szól­jon a ha­rang, ami­kor a leg­job­bak­ra em­lé­ke­zünk!