Október 3-án, szombaton este hét órakor kezdődött a Szent Péter téren az imavirrasztás, melyen a családért és a másnap kezdődő családszinódusért imádkoztak.
Ferenc pápa a világ és benne az egyház jelenlegi helyzetét „sötétben világító kicsi mécseshez” hasonlította. Vajon képes lesz-e szétoszlatni a sötétséget? – tette fel a kérdést, hiszen „eleget tehetne a bölcsesség és a realizmus nevében a kísértésnek, hogy vonuljon vissza és meneküljön el a saját felelőssége elől.”
Imádságra szólított fel a pápa, hogy a szinódus képes legyen az emberről alkotott teljes képhez visszavezetni a házastársi és családi tapasztalatot; hogy elismerje, értékelje és terjessze mindazt, ami benne szép, igaz és szent. Ölelje át a megsebzettség helyzeteit, a szegénységet, a háborút, a betegséget, a gyászt, a sérült és szétbomló kapcsolatokat, melyekből problémák, viszályok és szakadások származnak. Emlékeztesse ezeket a családokat, hogy az evangélium továbbra is örömhír marad, amelyből újra lehet indulni. Az egyház élő hagyományából merítsék a szinódusi atyák a vigaszt és a reményteli eligazítást azon családok számára, amelyek napjainkban az egyházi közösség és az emberi lakóhely építésére hivatottak” – mondta a pápa.
Ferenc pápa október 4-én szentmisével nyitotta meg a püspöki szinódus 14. rendes közgyűlését. Homíliájában rámutatott, a misén felolvasott szentírási szövegek három témára irányítják figyelmünket, ezek pedig: a magány drámája, a férfi és nő közötti szeretet és a család.
„Ma bizonyos értelemben Ádám tapasztalatát éljük át: az óriási hatalmat nagy magány és sebezhetőség kíséri; és a család ennek a tükörképe. Az emberek egyre kevesebb komolysággal törekednek arra, hogy szilárd és szeretetben termékeny kapcsolatot létesítsenek, olyat, amely kitart egészégben és betegségben, jólétben és szegénységben, jó- és balsorsban. A tartós, hűséges, lelkiismeretes, stabil és termékeny szeretetet egyre jobban kigúnyolják és elavult dolognak tartják. Úgy tűnhet, hogy éppen a legfejlettebb társadalmak azok, ahol a legkisebb a születési arányszám, és a legmagasabb az abortusz, a válás, az öngyilkosság, a környezeti és társadalmi szennyezés aránya.”
Az olvasmányban még azt is hallottuk, hogy fájdalom járja át Isten szívét, amikor látja Ádám magányát, és azt mondja: „nem jó az embernek egyedül lennie: alkotok neki segítőtársat, aki hozzá hasonló” (Ter 2,18). „Isten nem szomorúságra vagy egyedüllétre, hanem boldogságra teremtette az embert, arra, hogy megossza életét egy másik személlyel, aki kiegészíti őt, hogy megélje a szeretet csodálatos tapasztalatát: vagyis azt, hogy szeret és őt is szeretik, hogy meglássa termékeny szeretetét gyermekeiben, ahogyan a ma hallott zsoltár is mondja (vö. Zsolt 128).”
„Jézus a neki feltett költői kérdésre – amelyet valószínűleg csapdának szántak, hogy hirtelen ellenszenvessé tegyék az emberek szemében, akik követték őt, és akik a válást megszokott és érinthetetlen valóságként gyakorolták – egyenesen és nem várt módon válaszol: mindent a kezdethez vezet vissza, a teremtés kezdetéhez, hogy megtanítsa nekünk: Isten megáldja az emberi szeretetet-szerelmet, ő az, aki egyesíti az egymást szerető férfi és nő szívét, és egyesíti őket egységben és felbonthatatlanságban. Ez azt jelenti, hogy a házasélet célja nemcsak az, hogy mindig együtt éljenek, hanem hogy mindig szeressék egymást!”
„Isten számára a házasság nem egy kamaszos, rózsaszín vágyálom, hanem olyan álom, amely nélkül az ő teremtménye magányra van ítélve! Az attól való félelem ugyanis, hogy elfogadjuk ezt a tervet, megbénítja az emberi szívet.
Paradox módon a mai embert is – aki gyakran gúnyolódik ezen a terven – vonzza és elbűvöli minden hiteles szeretet, minden szilárd szeretet, minden termékeny szeretet, minden hűséges és tartós szeretet. Látjuk, hogy a mai ember ideig tartó szeretetfajták után kullog, miközben az igazi szeretetről álmodik; testi gyönyörök után fut, de közben a teljes odaadásra vágyik.”
„Ez olyan egyház, amely tanítja és védelmezi az alapvető értékeket annak elfelejtése nélkül, hogy „a szombat van az emberért és nem az ember a szombatért” Mk 2,27), és hogy Jézus azt is mondta: „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket” (Mk 2,17). Ez olyan egyház, amely az igazi, a magányból kihúzni képes szeretetre nevel, és nem feledkezik meg arról, hogy küldetése arra szólítja, hogy a sérült emberiség jó szamaritánusa legyen.
Emlékszem Szent II. János Pálra, amikor ezt mondta: „A tévedést és a rosszat mindig el kell ítélni és le kell győzni; de az embert, aki elesik vagy megtéved, meg kell érteni és szeretni kell. […] Nekünk szeretnünk kell a korunkat és segítenünk kell korunk emberét” (Beszéd az Olasz Actio Catolicához, 1978. december 30.: Insegnamenti I [1978], 450.). És az egyháznak keresnie kell az embert, be kell fogadnia és kísérnie kell, mert egy zárt kapus egyház elárulja önmagát és küldetését, s ahelyett, hogy híd lenne, akadállyá válik: „Mert ugyanattól az egytől valók mind: a megszentelő, és azok, akiket megszentelt. Ezért nem szégyelli testvérnek nevezni őket” (Zsid 2,11).”(MK és Vatikáni Sajtóközpont)
