Talán nincs még egy olyan templom, amely Asztrik atya művészetét mintegy összegezve jobban elénk tárhatná, mint a pilisszentléleki. Ezért is fájdalmas, hogy a domboldalon álló istenháza falai körben vizesednek, veszélyeztetve a hatalmas freskókat. Az alsó részeken már átüt a salétrom, pörög a vakolat. Az utolsó pillanatban vagyunk, hangsúlyozza Harmai Gábor plébános, amikor a huszadik századi magyar egyházművészet jelentős alkotásai még megmenthetők. Ennek érdekében felhívással fordul mindenkihez. Nem vagyunk annyira gazdagok, hogy hagyhatnánk e művészi egyedülállóságot elenyészni, de nem vagyunk annyira szegények sem, hogy ne juthatna rá pénz.
A templomot, a falnyi freskókkal 1962-ben, a II. vatikáni zsinat megnyitásának másnapján szentelték újjá. A zsinat a szakrális művészet célját abban jelölte meg, hogy minden, ami a megszentelt térben látható, a húsvéti misztérium ünneplését a maga módján, vagyis művészi értékével segítse elő és szolgálja. Ezért kívánja meg, hogy az „istentisztelethez tartozó tárgyak ehhez a célhoz méltóak legyenek; legyenek nemesen szépek”, művészi kvalitásuk által „a természetfeletti dolgoknak igazi jelei és képei lehessenek”. Ezt az egyház által felújított szakrális szemléletet fogalmazta színekbe Kákonyi Asztrik.
Látásmódjáról, a nonfiguratív egyházművészet hivatásáról így vallott: azok a művészek, akikben istenszeretet él (vagyis igazi hitélményből alkotnak), műveiknek valóságos eszmei tartalmat tudnak adni, alkotásaikkal kapukat tudnak nyitni (szín-forma szimbolizmussal megsejtetve) a belső világ titka felé, mely minden ember számára a legrejtettebb, de legvalóságosabb realitás.
Mindig helytelennek érezte, ha a két művészeti irányt (figuratív-nonfiguratív) szembeállították egymással. „Kiegészítik és inspirálhatják is a másikat. Hiszen mindkettő hozzátartozik szellemi életünk egészéhez, sőt: ez az »egész-ség« csak akkor közelíthető meg, ha mindkettő fejlődik.”
A szentléleki templomban legelőbb a szentély festése tűnik fel, a maga erős, pirosba-vörösbe hajló színárnyalataival. Egy másik freskón a Szent Péter-bazilika körvonalai láthatók, előtte az esztergomi bazilikáé, majd legelöl a kicsiny pilisszentléleki templom ismerhető fel, amelyből kiárad a Szentlélek. Egyértelmű az üzenet: a helyi és a világegyház egysége az isteni mindenség egységében nyeri el valódi értelmét és jelentését.
Asztrik atya művein a vörös szín a Szentlélekre, a kék egyrészt a Szűzanyára utal, másrészt az egyház színe, a keresztvízé. A víz mint az egyház eszköze, amely által megszenteli a világot. A barna a környező – természeti – világ, amelyben megjelenik az egyház, s az egyház közepében a Szentlelket jelképező láng – s a három egységgé nemesedik. Az egyház – manapság gyakori tévedése az embereknek – nem alternatív világot jelent, az egyházban jelen van az ember, a maga bűneivel, s ezzel együtt Isten Lelke is – magyarázza Harmai Gábor. – A sárga szín tisztán az isteni szférát jelképezi, amely Jézus életében, vérében megtestesül. A sárga szín egyre inkább halad a mélyvörös felé – ahogyan a mindenség Istentől a világgal találkozik.
„Képeinek fekete, sötétbarna, hidegkék színei, töviseket idéző formái a bűn által megsebzett természetnek és benne az ember kilátástalan helyzetének képi megfogalmazása, melyeket csak a föltámadás narancssárgái, a Szentlélek tűzpirosai, Mária világos égszínkékjei, halvány, titokzatos violái, az Atyaistent sejthető körei, felülről sugárzó hófehérjei oldanak. A húsvéti öröm képein elárad. Szent Ferenc evangéliumi alakja újra és újra visszatérő témája képeinek. Nonfiguratív képeinek színei, formai világa a gyermekek egyszerű rajzait, festményeit idézik. A gyermekek megfejtik az okos felnőtteknek, hogy mit jelentenek kuszának tűnő vonalakkal készült képeik. Ők még értik a forma- és színvilágot, még nem igazodnak a tömegízléshez, a giccshez, tudnak szólni a bennük élő világról” – írja Hidász Ferenc.
Tizennyolc esztendő után újra láthatjuk Kákonyi Asztrik gazdag életművének néhány szép darabját az esztergomi ferences gimnázium kortárs művészetet bemutató galériájában. Asztrik atya eredetileg a Műegyetemen építészetet tanult, majd behívták munkaszolgálatra. 1945. augusztus 29-én lépett be a ferences rendbe, négy évvel később, 1949. október 4-én, Szent Ferenc ünnepén tett örökfogadalmat, 1951. március 3-án pappá szentelték. Élete ettől kezdve a kommunista hatalom által meghagyott egy-két rendházban telt. 1971–72-ben az Egyesült Államokban, New Brunswickban az emigráns magyaroknak épült templom teljes belső művészi felújítását végezte. Visszatérve Magyarországra, rövid pasaréti tartózkodás után haláláig Esztergomban élt és alkotott.
A szent teljesség volt az igénye, s nem tévedett testvére, az ugyancsak egyházművész Konstantina nővére, amikor az 1994-es, elsősorban Prokopp Mária művészettörténész, egyetemi tanárnak köszönhető posztumusz kiállításon azt írta be az emlékkönyvbe: „Teológia képekben”. Ami azt jelenti: törekvés a teljességre.
Fényképezte: Cser István
