Megmutatta társainak, mi a feltámadás

 

 

Jeremy az Egyesült Államokban élt. Súlyos fogyatékossága ellenére nem speciális iskolába járt, hanem egészséges gyerekekkel tanult együtt. A tanítónője gyakran türelmetlen volt vele, mégis életre szóló tanítást kapott a kisfiútól.
Egy kaliforniai általános iskola második osztályába tizenkilenc kisgyerek járt, köztük volt Jeremy is. Ő azonban nem hétéves volt, mint a többiek, hanem tizenkettő. Születése óta testi és szellemi fogyatékkal élt. Nem tudott csendben maradni, sem mozdulatlanul ülni a helyén, folyt a nyála, motyogott magában, és rendszeresen megzavarta a tanórákat. Időnként azonban olyan volt, mintha egy fénysugár kitisztította volna az elméjét. Ilyenkor tisztán, érthetően ki tudta fejezni a gondolatait.
A tanítónő sokszor elveszítette miatta a türelmét, végül teljesen elkeseredett: itt van egy gyerek, aki soha nem fog megtanulni írni és olvasni, ráadásul meg vannak számlálva a napjai, és miatta nem tud nyugodtan dolgozni az egész­séges diákokkal, akik öt évvel fiatalabbak nála.
Behívta Jeremy szüleit, és megkérte őket, hogy vigyék el a fiút egy speciális iskolába. „A környéken nincsenek ilyen iskolák, és Jeremy számára nagy csapás lenne, ha el kellene mennie, mert ő nagyon szeret ebbe az osztályba járni” – válaszolta sírva az édesanya. Néhány nappal később Jeremy odasántikált a tanári asztalhoz, és jól érthetően ennyit mondott a tanítónőnek: „Szeretlek, Miller kisasszony.” A tanítónő megdöbbent és elérzékenyült ettől a váratlan vallomástól. Elpirult, és arra gondolt: ő csak a saját problémáival van elfoglalva, miközben eszébe sem jut, milyen nehéz lehet Jeremy szüleinek. Ettől kezdve másként tekintett a kisfiúra, igyekezett türelmes lenni vele akkor is, ha a gyerek üres tekintettel nézett rá, vagy megzavarta a tanítást.
Húsvét előtt a tanítónő Jézus haláláról és feltámadásáról beszélt a gyerekeknek, és mindenkinek adott egy nagy, üres tojást. „Tegyetek bele valamit, ami az új életre való feltámadásról szól” – kérte tőlük. Mindenki örült a fel­adatnak, csak Jeremy maradt csendben.
Másnap a gyerekek beletették a tojásaikat a tanári asztalon álló kosárba. Miller tanító néni sorban kinyitotta őket, a gyerekek üdvrivalgása közepette. Az első tojásban egy éppen csak kirügyezett virág volt, a másodikban egy műanyag pillangó, a harmadikban egy mohával borított kődarab. A következő tojás üres volt. A tanítónő biztos volt abban, hogy ez csak Jeremy tojása lehet, de nem akarta zavarba hozni a gyereket, ezért inkább nem mondott semmit.
A kisfiú aggódó tekintettel fordult hozzá: „Miller kisasszony, miért nem mondasz semmit a tojásomról? Nem tetszik?” „De Jeremy, a tojásod üres!” – hangzott a válasz. „Igen, de Jézus sírja is üres volt!” „Tudod, miért volt üres a sír?” „Igen, tudom, tanító néni, persze, hogy tudom. Jézust keresztre feszítették és betették a sírba, aztán az apja feltámasztotta. Ez az új élet jele” – válaszolta a gyerek.
A tanítónő sírva fakadt, úgy érezte, feloldódik a lelke keménysége. Jeremy meglátta és kimondta, amit senki más nem látott meg, és amit senki másnak nem sikerült kimondania. Ahhoz, hogy új életre szülessünk, le kell mondanunk mindenről – tanította meg neki.
Jeremy három hónappal később meghalt. A sírján ott volt tizenkilenc üres tojás.

Forrás és fotó: Famiglia Christiana/TZs

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..