Megmaradni ott, ahol születtünk…

 

— Nagyon sok szeretetet kaptam ettől a versenytől, a „versenytársaimtól”, a rendezőktől, a zsűritagoktól. Kicsi korom óta, minden fellépésem előtt izgulok… Nem attól félek, hogy elrontom a szövegeket vagy hamisan éneklek majd, hanem attól, hogy nem fogok tudni a produkciómmal adni az embereknek. Érzelmeket, örömöt, élményt. A verseny folyamán nagyon nehéz volt abban a szűkre szabott három percben érzéseket közvetíteni úgy, hogy hat kamera forgott körülöttem. Egyébként mindig egy imával mentem fel a színpadra, és hamarosan megnyugodtam. Eltűntek a zavaró tényezők…
Úgy látom, hogy békében van önmagával.
— Sokszor valóban békében vagyok önmagammal, de olykor-olykor előfordul, hogy valamiféle zűrzavar akar eluralkodni bennem, ám hála Istennek ezt csak ritkán tapasztalom. A természetességet nem tanultam, hanem beleszülettem. Szüleim a legnagyobb példaképeim, akikre felnézek, akiktől rengeteget tanulok mindennap. Az életre tanítanak ők; arra, hogyan kell alázatosnak maradni minden körülmény között.
Másokkal is békében van?
— Boldog vagyok, hogy rengeteg baráttal hozott öszsze a sors, de arra is, hogy szeretteimmel tiszteljük egymást. Törekszem az alázatra embertársaimmal szemben is.
Honnan eredezteti tehetségét?
— Az Úrtól, aki vélhetően azért áldott meg az éneklés talentumával, hogy kiteljesedjek, és megmutassam minél többeknek mindazt, amit tudok. Úgy vélem, azért kaptam ezt az ajándékot a Jóistentől, hogy terjesszem a belém plántált képességet, hogy ajándékozhassak, hogy újabb fényeket gyújtsak, s emellett örömömet leljem abban, amit kaptam és amit átadhatok.
Isten miként van jelen a mindennapjaiban?
— Az énekben és az imában. Sokszor fohászkodom hozzá. Reggel is, amikor elindulok az egyetemem felé, ritmusosan éneklem magamban a reggeli imámat, s aztán egész nap érzem Isten jótékony, bátorító jelenlétét.
Nem tartották-tartják különcnek azért, hogy egy húszéves lány ahelyett, hogy a „trendit” követné — buliból buliba járna —, inkább népdalokat énekel, s arra vágyik, hogy minél többekkel megismertesse a népdalok dallamkincsét, egyszerű, ám bölcs s gyakran szimbolikus szövegvilágát?
— Úgy érzem, hogy sosem tartottak különcködőnek. Minden ismerősöm tudja, hogy nagyon szeretem a népdalokat, a szövegvilágukat, az erejüket, és azzal is tisztában vannak, hogy nem tántoríthatnak el mellőlük, ugyanis szoros a köztünk lévő szövetség. Egyébként én is megjelenek több buliban; sok barátommal így ápolom a kapcsolatot.
A családban csírázott a népművészet iránti fogékonyság?
— Igen. Odahaza egyszerre tanultam meg énekelni és beszélni. Anyukámtól hallottam a legelső népdalt is, amelyet több tucat követett. ő egyébként a mai napig gyönyörűen énekel. Tőle tudom: amikor a méhében voltam, akkor is énekelt nekem. ő a helyi Krajcárka Népdalkör vezetője, apukám pedig a helyi néprajzi gyűjtemény megalakításában s a kollekció bővítésénél is jeleskedett, s ő is énekel a kórusban. Bátyám nincs szorosabb kapcsolatban a zenével. ő a matematika világában találja meg önmagát.
Nyilván a hitet is az anyatejjel együtt szívta magába…
— Igen. Kicsi korom óta mindig együtt megy a családom a vasárnapi misékre, együtt jövünk haza, együtt áldjuk meg ebédünket, együtt imádkozunk az adventi koszorú mellett is.
A hit, az éneklés iránti tehetség különös adomány, úgy is fogalmazhatnék: kegyelem.
— Én is így vélem; szerintem a mosoly is ajándék. Nagyon szeretek mosolyogni az emberekre, de azt is szeretem, ha visszamosolyognak.
Nemcsak a hangjáról, hanem a tartásáról is azt éreztem a képernyő előtt ülve: büszke arra, hogy magyarnak született, s büszke arra is, hogy elei hagyatékát ily módon is megmutathatja — vájtfülűeknek és érzéketleneknek egyaránt.
— Valóban büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok, mint ahogy arra is, ahonnan való vagyok. A falumra. Arra, hogy megmaradunk, ott, ahol születtünk, ugyanis nekem is és bátyámnak is, aki egyébként Szegeden tanul, hazahúz a szívünk.
Kupuszina, a vajdasági magyarság egyik meghatározó településének a nevét ország-világ megismerte az Ön különleges teljesítménye által. Milyen az élet ebben a faluban?
— A falumbéliek munkásemberek, rengeteget dolgoznak. A családok mindegyike földműveléssel foglalkozik, ahogy szüleim is. Nagyon ritkán látok az emberek arcán mosolyt, vidámságot, ugyanis mindig a munkára koncentrálnak, így már-már azt hittem, hogy a munkán kívül talán nem is létezik más az életükben. Ám amikor a döntő után hazamentem, azt vettem észre: ezek az emberek örültek a „sikeremnek”, büszkék voltak arra, hogy kupuszinaiak lehetnek. Már ezért megérte, hogy indultam a versenyen.
Tanárnője, Maczkó Mária énekművész — aki a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen tanította —, úgy nyilatkozott: büszke Önre. Milyen érzés volt vele együtt énekelni Kupuszina templomában?
— Én büszkén nézek fel rá. Szavakkal nehezen megfogalmazható, mi mindent kaptam tőle az elmúlt két esztendőben. Örülök, hogy a tanárom volt, hogy egy éven keresztül minden héten együtt énekelhettünk az óráimon, és hogy végre eljutott Kupuszinára, ami régi vágyként élt benne, s együtt énekelhettünk a templomunkban. Megható, felemelő és maradandó volt vele a találkozás. Hálás vagyok érte, hogy ismerhetem.
A Fölszállott a páva arról győzött meg bennünket, hogy nincs veszve semmi; él a népdal, a népzene, a néptánc, mert vannak éltetői szerte a Kárpát-hazában. Hogy lehetne még nagyobb holdudvarnak megmutatni világító és melegítő erejét?
— Úgy érzem, ez a verseny sokakat megérintett, sokan figyeltek föl népünk legnagyobb kincsére, éppen ezért számos rendezvényre népzenei műsorokkal készülnek. Az elmúlt hónapban egyre többet hallhattunk a népzenéről a televíziós csatornákon. Annak is örülök, hogy több ezren neveztek a tehetségkutatóra. Ez nemes dolog volt mindannyiunktól, mert hirdethettük népzenénket. Arra is rádöbbenhettünk, hogy népzenekedvelő „közösségünk” folyamatosan növekszik.
Ez misszió is egyben. Hogy képzeli el az életét?
— Mindenki azt kérdi, megszoktam-e már Budapestet. Én mindig azt válaszolom, hogy nem szoktam meg, s nem is fogom, jóllehet boldog vagyok, hogy itt tanulhatok, hogy ennyi lehetőség tárul elém. Ha befejezem tanulmányaimat, haza szeretnék menni a Délvidékre, s ott énekelni, énekelni, énekelni, és tanítani. Ez a tervem. Aztán majd csak alakul valahogy az utam. Szerencsére van, Aki alakítsa…

 

***

 

Örömre (is) tanít dalaival

Kodály Zoltán egy helyütt arról ír: nem lehet egészen boldog ember az, akinek nem öröm a zene, ám erre az örömre tanítani kell az emberiséget. Az intelmet nemcsak Maczkó Mária, Anna egyik tanára vallja-hirdeti templomok beimádkozott falai között, színházakban, koncerttermekben, iskolákban, művelődési házakban és szabadtéri rendezvényeken, hanem e ragyogó szemű szerbiai lány is. Gyönyörű népviseletbe öltözve nemcsak az örömöt adja át hallgatóinak, hanem tanít is. Arra, hogy a kegyelem az egyszerűre épít, s arra, hogy nem kopik el a magyar szó, nem hal meg a magyar dal a Délvidéken sem, míg magyar tanító akad.  A szülőföldjére visszavágyó „Fölszállott a páva”-győztes az elmúlt időszakban sokfelé járt, hogy énekétől gazdagodjon a lélek. Karácsonykor Kupuszina templomában Maczkó Máriával emelték égi magasokba dalaikkal a híveket, de a helyi színházban is ünnepelték a tehetséges fiatal énekest, csakúgy, mint Zentán a Magyar Kultúra Napján, s a Művészetek palotájában — Herczku Ágival és még néhány, versenyben megismert énekessel. Januárban Budapesten a Hagyományok Házában találkozott vele a közönség, s februárban is programok sora várja; Rimócra hívták egy fellépésre, és újra a Művészetek Palotájába, majd március elején ismét a Hagyományok Háza színpadán láthatjuk-hallhatjuk Annát.