Fotó: Lambert Attila
Telt, nyugodtan mondhatjuk, zsúfolt ház volt február 20-án este a két évvel ezelőtt megnyílt s ez idő alatt népszerű VIII. kerületi találkozóhellyé és valóságos kis kultközponttá vált Nem Adom Fel Cafe & Bar zegzugos alagsori „fogadójában”. Michels Antal józsefvárosi plébános – havonta megrendezett kávéházi estéinek keretében – ezúttal Hobót, azaz Földes Lászlót kérdezte.
Jóllehet elvileg reformátusnak keresztelték, újpesti eszmélődése, gyermekkora az erősen „balos”, partizánmúltas családi körben finoman szólva nem a hit megéléséről szólt. Általános iskolai éveit egyetlen tanári felszólítással jellemzi: „Földes, küldd be az apádat!” Hobo alapvetően bohócnak tartja magát; azóta, hogy az újpesti Szabadság moziban – ahol nagymamája gondnok volt – találkozott egy kifestett komédiással. „Sosem láttam ilyen szépet. Fenékre esett, mindenki kinevette. Én pedig sírtam.” A versek korán megérintették, elsősorban azért, mert kimondják a kendőzetlen igazságot. Saját korai küldetését, tűrt művészetét is egy rá jellemző „pimaszkodó” dalszövegben összegzi: „Negyven évig nem tudtam, ki vagyok én / De minden eljön a maga idején, / Nem vagyok zászló a mások ünnepén, / Szelep vagyok az ország fenekén.”
Máriássy Félix annak idején felajánlotta, hogy segít neki, legyen színész. De meg sem próbálta, mert nem tud és nem is akar mások bőrébe bújni. Latinovits Zoltán, Berek Kati, Mensáros László,
Jordán Tamás és más idolok meghatározó versmondásai is inkább az önálló, önkifejező előadói lét felé terelték. Na, azért egy szerepálma van! Ha termete, alkata nem lenne éppen a vágyott figura ellentéte, Jaroslav Hašek Švejkjét, a „derék katonát” szívesen eljátszaná. Közel áll hozzá, mert ahogyan Hašek, ő is meglátta és kipellengérezte a fennálló rendszer blöffjeit. A humort nem lehet betiltani; az sokszor, sok mindenen átsegítette.
Mégis, minek tartja magát? Előadóművész, zenész, dalszerző? Kifejti, hogy utálja, ha magáról kell beszélnie, pláne hosszan, így rövidre zárja ars poeticáját: „Én a zene, a költészet és a színház Bermuda-háromszögében vesztem el. Sorsom, hogy amit kaptam, továbbadjam másoknak, a magam részének hozzáadásával.
A szolgálatom szabaddá tesz. Szabad ember vagyok, a közönség a szponzorom. A foglalkozásom: én vagyok a Hobo.” Aztán zenei szempontból még árnyal: „Egyszerű bohócnak és bluesénekesnek tartom magam. Deák Bill mellett csak udvari bolond lehetek, de az sem rossz szerep.”
Hobo a mai világgal, a dolgok alakulásával nincs kibékülve: mindent tudnak rólunk, mindennek nyoma van, az internet, a mobil, a behálózó technika segítségével lekövethetők vagyunk. Keserű beletörődéssel vallja: ma már a hősi halálnak sincs értelme. „Nem marad más, csak a közönség. Életre-halára játszom, de segíteni nem tudok a világ bajain. Ötven éven át végig nyomtam az üzeneteimet. Nem állunk nyerésre.” Ma már az erőadást, a bátorítást tekinti fő célnak. Szerinte ezért fontos az egyházak jelenléte is – ha a világot már nem is lehet megváltoztatni.
Szólt az egyszerű melósokkal, hajléktalanokkal való beszélgetéseiről, amelyek számára a legjobb, legőszintébb „mintavételek” a dolgok valós állásával kapcsolatban.
Felidézte a rajongott Rolling Stonesszal való találkozását az 1995-ös népstadioni koncertjük alkalmával. 1982-ben könyvet is írt az együttesről, ami felért egy „szerelmi vallomással”. Az egyetlen, amiben/akiben nem csalódott az életben: a Rolling Stones. Annak idején a Kis vörös kakas című számuk indította el a zenei pályán. Innen számítja „megtérése” pillanatát. Akár mottónak, profán önvallomásnak is tekinthető a dal szókimondó sora: „A kakasnak csak a tyúk kell, mert ez az egy, amihez ért.”
Egy kérdésre felidézte a Kopaszkutya című Szomjas György-film sikerét, a kapcsolódó lemez betiltását, amelyet akkor egy Hobo Blues Band-koncert ellensúlyozott, meghozva számára az áttörést. Aztán 1984-ben jelent meg a cenzúrán kisebb sérelmekkel átjutott dupla album, a merész politikai fricskákat rejtő és közvetítő Vadászat.
Sajnálja és fájlalja, hogy az értelmiség lenézi az ő zenéjét, a bluest és a rockot. Ma divatossá kreált, innen-onnan átvett, vegyes műfajú „világzenék” hódítanak. Pedig nagyon hiányzik a férfias, karakteres kiállás. „Engem a rockzene szült, tett emberré és öl meg”– summáz.
Mégis, meglátja Istent a dolgokban? E végső kérdésre József Attila Nem emel föl című versével felel:
Nem emel föl már senki sem,
belenehezültem a sárba.
Fogadj fiadnak, Istenem,
hogy ne legyek kegyetlen árva.
Fogj össze, formáló alak,
s amire kényszerítnek engem,
hogy valljalak, tagadjalak,
segíts meg mindkét szükségemben.
Tudod, szivem mily kisgyerek –
ne viszonozd a tagadásom;
ne vakítsd meg a lelkemet,
néha engedd, hogy mennybe lásson.
Kinek mindegy volt már a kín,
hisz gondjaid magamra vettem,
az árnyékvilág árkain
most már te őrködj énfelettem.
Intsd meg mind, kiket szeretek,
hogy legyenek jobb szívvel hozzám.
Vizsgáld meg az én ügyemet,
mielőtt magam feláldoznám.
Spontán, tiszta válasz, amelyet egy kereső, örök lázadó előadó/művész adhat tanácstalanságba süllyedő kortársainak.
