József atya Molnár Szabolcs vincellérrel a szőlőben
(Fotó: Cser István)
Elegáns, egyszerű címkéjével ízléses borospalackot mutat József atya. Nyakán körben a felirat: Guden-birtok – s a nedű, a csopaki olaszrizling a Guden Vitéz nevet viseli. A címkén az egykori lovag humorosan elképzelt ábrázolása. De mi fűzi össze a paloznaki plébániát ezzel a borral? Mielőtt elindulunk József atyával Csopak felé a határba, hogy magyarázatot kapjunk erre, a huszonhárom éve itt szolgáló atya élettörténete kerül szóba.
„Szegeden végeztem középiskolai tanulmányaimat, az ottani vasútforgalmi és kereskedelmi technikumban. Nagyszerű iskolára emlékezem vissza, kiváló igazgatónk volt, annak ellenére, hogy azzal büszkélkedett tanévnyitó beszédében, hogy »a mi iskolánk az egyedüli, ateista szellemben nevelő iskola Közép-Európában«.”
József atya távoli rokonával, Galbavy Jenővel töltötte ott diákéveit, aki szintén pap lett, ma Törökkoppányban szolgál, a Szent János Apostolról és Remete Szent Pálról Nevezett Közösség vezetője.
„A kollégiumban dolgozott fűtőként Feri bácsi, a kereten kívüli ferences szerzetes. 1962-ben járunk, az előző évben még akasztottak Magyarországon a forradalom és szabadságharc megtorlásaként. Feri bácsi jó érzékkel meglátta, kiben lakozik vallási érzület, s minden feltűnéstől mentesen foglalkozott velünk. Az volt a szokása, hogy kiállt a kazánház ajtajához, nekitámaszkodott, mi meg odamentünk hozzá, s beszédbe elegyedtünk vele. Ha megkérdezték volna, miről beszélgettünk, nyilván nem mondjuk meg, hogy Isten végtelen szeretetéről. Azok is szívesen hallgatták őt, akik nem jöttek ki velünk vasárnaponként a Rókus-templomba.”
József atya arra is elszánta magát, hogy osztálytársait elvitte balázsáldásra. „Nem lett belőle botrány. Egyetlen afférra emlékszem. Vasárnap este elmentem a Rókus-templomba. Csodálatos volt a templom a kiváló Holló István atyával, aki később spirituális lett a szegedi szemináriumban. Ekkor mondogatta humorosan: úgy került be spirituálisnak, hogy ha ló nincs, jó lesz a holló is. Éppen kiléptem mise után, amikor igazgatónk leszállt a villamosról a templommal szemben. Összetalálkoztunk. Megkérdezte tőlem, mit keresek ott. Miután fennen hirdette az iskola ateista nevelését, bizony tartottam tőle. De nem lett semmi következménye. Talán csak kifelé közvetítette ideológiai következetességét, miközben benne is »mocorgott« valami. Szendrő Józsi bácsi, a híres színész szerint vagy tehetség, vagy kukac – én meg hozzáteszem: vagy hit.”
Érettségi előtt József atya egész osztálya kivonult a Rókus-templomba, ahol elvégezték a szentgyónásukat. A fiatalember – aki a vitézi rangot nagyapja után viseli – már évek óta szemináriumba készült.
„Csak én gondoltam, hogy ilyen egyszerű. Plébánosom, Kovács Sándor, aki Lékai László, a későbbi esztergomi érsek, bíboros utóda volt szülőhelyemen, Balatonlellén, megkérdezte, amikor fölkerestem: – Mit akarsz, fiam? – Pap szeretnék lenni. – Nem úgy van az! – Zavaromban azt kérdeztem: mennyit kell fizetni? Erre csak nevetett, majd azt mondta: – Ugye kényelmes lenne a kollégiumból egyenesen beköltözni a szemináriumba? Semmi felelősség, csak sodródsz az élettel. S azzal bocsátott utamra: menjek el dolgozni. – Van tisztességes, becsületes szakmád, technikus vagy. S ha egy év múlva még mindig úgy gondolod, hogy pap szeretnél lenni, akkor gyere el.”
Így lett az ifjú Ajtós József László állomáskezelő a vasútnál. „Eltelt az egy év, mentem az atyához: itt az ideje, hogy elinduljak. – Hová? – Ugyanoda. – Erre azt mondta: menjünk át a templomba, beszéljük meg a legilletékesebbel. Odatérdeltünk a tabernákulum elé. Megszólalt a kisöreg: mondjam azt, amit az öreg Héli főpap tanácsolt: szólj Uram, mert hallja a te szolgád.
Hosszasan térdeltünk, egy idő után már fájt a derekam, a hátam, gyerekkoromban ugyanis fölmásztam egy fára, madárfészket akartam kiszedni, de száraz ágba kapaszkodtam, s hanyatt lezuhantam. Lékai atya úgy nyalábolt föl a földről, s vitt a plébániára, míg megérkezett az orvos. Azóta nemigen tudok térdelni. Nem tudom, mennyi idő telt el, többször ismételtem: szólj Uram, mert hallja a te szolgád – de nem hallottam semmit. Egy idő után bátorságot vettem magamon: atya, atya, nem bírom tovább! – de úgy el volt merülve az imádságban, hogy nem hallotta. Fölnéztem az arcára, csorogtak a könnyei. – Atya, én nem hallok semmit! – mondtam neki. – Fiam, én annál többet.”
Színes fényű, gyönyörű őszi idő odakint. Szeretnivaló élet. Lassú ritmusban haladt a délelőtt, jó volt hallgatni József atyát, miközben Guden Vitéz a maga történetével türelmesen várakozott ránk.
1967. június 27-ére tűzték ki a felvételi vizsgát a veszprémi püspöki palotában. Csakhogy József atyát nemigen akarták elengedni a vasúti szolgálatból. Ő azonban erősködött: életbevágóan fontos. De mi lehet ilyen fontos? – tudakolta a főnöke. – Majd ha biztos lesz, magával közlöm először. – Később főnöke megvallotta: mindenre gondolt, csak erre nem.
Huszonhárom éve szolgál Paloznakon József atya. Ellátja Csopakot, Lovast és Felsőörsöt. Ősi lakott vidék. A település neve ószláv eredetű, azt jelenti: a szőlőnél. A szőlőkultúrát a rómaiak honosították meg a vidéken. S az évszázadok hátán máris elérkeztünk Guden Vitézhez.
„Szent László király egyik vitéze volt, aki a királytól kapta a Paloznakot körülölelő birtokrészt. Gudennek nem volt családja. S amikor Szent László Dömösön összegyűjtötte a lovagokat, hogy harcba induljanak nyugatra, a teutonok ellen, Guden Vitéz arra gondolt, ott is maradhat a csatamezőn, s gondoskodni akart a birtokáról. Vallásos ember lévén minden vagyonát a veszprémi Szent Mihály-székesegyházra hagyományozta, a kanonok urak megélhetésére. Ennek fejében évente mondjanak egy misét a lelki üdvéért.”
Ez a végrendelet máig fennmaradt, a veszprémi káptalani levéltár féltve őrzött kincse. „Legyen ismert Lászlónak, a nagy gondosságú királynak és minden hitét gyakorlónak, hogy én, Guden, hosszasan fáradozva a munkában és uram királyom szolgálatában, engedélyével és hozzájárulásával, bármit titkos vagy ismert kincstáramban bírtam Poloznikban, Szent Mihálynak adományoztam, megváltásáért lelkemnek.”
Azóta káptalani birtok volt, egészen az államosításig. Egy kis darab szőlő maradt meg, valamivel több mint négyszáz négyszögöl, a mindenkori plébános javadalma. Évekig elhanyagoltan várta sorsa jobbra fordulását. Hat évvel ezelőtt vette kézbe Molnár Szabolcs borász, aki egyben a Jásdi pincészet főborásza. Akkor nevezték el a területet Guden-birtoknak. Vettek hozzá még egy részt nem messze, a Kertmögi dűlőt, így másfél hektárossá növekedett a terület.
A Guden-birtok él, rajta nagyszerű olaszrizling és egy kevés kékfrankos terem. 4500–5000 üveget palackoznak évente. A Guden-bor enyhén sós zamatú, kissé kesernyés – ez elsősorban a talajnak köszönhető. „Szent Márton-napra nem szoktunk megjelenni a piacon, nem sürgetjük az érlelést, mert a komoly, fehér száraz boroknak, főleg az olaszrizlingnek, idő kell” – mondta Molnár Szabolcs vincellér. S hogy a Guden Vitéz valóban kiváló, nemes ital, arról az ajándékba kapott palack megízlelésekor győződhettünk meg.
Guden Vitéz végrendeleti kérését ma is teljesítik. Idén immár második évben mutatták be október harmadik vasárnapján az egykori lovag lelki üdvéért a szentmisét.
„Krisztus urunk bor színe alatt hagyta ránk valóságos vérét.” Ez az élet igazi íze. Vannak azonban, akik éppen ezzel az igazi ízzel, az átváltozás titkával nem tudnak mit kezdeni, mire József atya tágra nyílt szemekkel nézett rám: „Ezzel a titokkal? Ezzel nem is lehet. Azt mondhatjuk, amit Jézus mondott: nagyobb szeretete senkinek nincs annál, mint aki életét adja barátaiért. Ő értünk ontotta szent vérét. Akik az átváltozás természettudományos magyarázatát keresik, hiába kutakodnak, vagy elhiszik Jézusnak, hogy »ez az én vérem, az új és örök szövetségé«, vagy nem hiszik el. Más lehetőség nincs.”
Majd ismét a közeli Szent Márton-napra, az 1700 éve született pannóniai szentre terelődött a szó. Az ő élete mit mond a mának? „Azt, amit Guden Vitéz üzen. A kereszténységet rendíthetetlenül és őszintén kell megélni. Amikor annyi hamis, csalfa hatás éri a keresztény embert, s ezek megrendítik a hitét, ilyenkor elé kell állítani Szent Márton püspök és Guden Vitéz példáját.”
