Amikor bevonultak az oroszok, hazajöttünk a nagybátyám tanyájáról. Árokszállás megszállás alatt volt. Egyik éjjel négy orosz katona rontott be a házunkba. Édesapámat falhoz állították, és ráfogták a gépfegyvert. Én édesanyám mellett feküdtem az ágyban. Pisztolyt fogtak ránk. Minden valószínűség szerint édesanyámat akarták megbecsteleníteni. Én kiabáltam, ordítottam. Ez volt a szerencsénk, mert nem sokkal később jöttek a szovjet katonai rendfenntartók, és elzavarták a ránk támadó katonákat, akik valószínűleg részegek lehettek. Isten újfent megóvott bennünket a bajtól. Később pincében, padláson bujkáltunk édesanyámmal, nehéz idők voltak. Azt hiszem, ezek az események tudat alatt biztosan hozzásegítettek ahhoz, hogy megerősödjön az Isten iránti ragaszkodásom.
– Milyen nevelést kapott a szüleitől?
– A szüleim istenhívő emberek voltak. Tudatosan tehették, hogy már gyerekkoromban is komoly feladatokat bíztak rám. Például nekem kellett befizetnem az adót, elintéznem különféle ügyeket. Gyermekkoromban három káplán és plébános szolgált Jászárokszálláson, naponta több szentmisét tartottak, így akár többön is ministráltam. Szívesen mentem, örültem, ha az oltár közelében lehettem. Demeter István, az egyik káplán szívgárdát vezetett, én is csatlakoztam a csapathoz. Ezzel az ifjúsági csoporttal kirándultunk, játszottunk, színdarabokban vettünk részt. Fekete László kántor tanító, aki tanárom volt az általános iskolában, operetteket és színházi darabokat rendezett, s ezekben szerepeket adott nekem is, én pedig boldogan léptem fel, akár felnőttek között is. Jó előkészület volt ez arra, hogy majd kiálljak az emberek elé. 1956-ban érettségiztem. Meg kellett küzdenem azért, hogy ki tudjak tartani Isten mellett. Ezt a magam erejéből nem tudtam volna véghez vinni gyerekkorban sem, ma sem. Isten segítségére volt szükség ehhez is. Nem emlékszem arra, hogy ebben az időben elmaradtam volna a vasárnapi szentmiséről. Már akkor is fontosnak tartottam, hogy fenntartsam az Istennel való kapcsolatomat. Azért lettem pap, mert úgy ítéltem meg, az életem akkor lesz hasznos, ha másokat is hozzásegítek ahhoz, hogy megismerjék Istent, hogy szeressék, higgyenek benne, ragaszkodjanak hozzá.
– Miben nyilvánult meg akkoriban a rendszer egyházellenessége?
– Eleinte akadályozták a hitoktatást. Nagyrédén a betegeskedő Darvas Zénó plébános tevékenységének és népszerűségének köszönhető, hogy megmaradtak az iskolai hittanórák. Az elődeim mesélték, hogy Jász árokszálláson, amikor hittanra kellett beíratni a gyerekeket, a tanárok mindenféle kifogásokat keresve húzták az időt, hátha elunják a szülők a várakozást, és elmennek. De ők nem tágítottak. Előfordult, hogy azzal fenyegették meg a magasabb beosztásban dolgozó szülőket, hogy ha hittanra járatják a gyereket, akkor elveszítik az állásukat. Pedagógusok egyáltalán nem gyakorolhatták a vallásukat. Ha egy tanárnak egyházi esküvője volt, akkor elküldték az iskolából, s onnantól kezdve máshol kellett tanítania. Voltak, akik nem mertek bemenni Isten házába, mert féltek a következményektől. A fiatalokat megpróbálták lebeszélni arról, hogy templomba járjanak. Akadtak olyanok is, akiket megfigyeltek, s a munkahelyükön szóvá tették nekik, ha beléptek a templom kapuján.
– Ön ezekben a nehéz időkben is közösségeket épített, ahogyan ma is…
– Lelkipásztorként fontosnak tartottam, hogy közösségeket hozzak létre. Bármerre jártam, mindenütt szívesen tartottam hittanórákat. Nagyrédén tizenhat hittanórám volt egy héten, a környékben nálunk volt a legerősebb a hittanoktatás. Egerben a templom adottságainak köszönhetően minden feltűnés nélkül meg lehetett közelíteni az istenházát. Nem a templom kapuján, hanem egy folyosón át kellett bemenni az épületbe. Ide járt a legtöbb gyerek hitoktatásra. Akkoriban nem jó szemmel nézték ezt. Amikor Jászárokszállásra kerültem, ifjúsági hittancsoportot hoztunk létre, majd cserkészcsoportot alakítottunk egy munkatársammal. A Szent Erzsébet Karitászcsoport a kereszténység Krisztustól kapott küldetését a szeretetszolgálattal valósítja meg. Az egyházközség imahátterét az imacsoport, az oltáregylet-csoport és a rózsafüzér társulat tizenhat csoportja biztosítja. A MÉCS-csoport neve a mérni, értékelni, cselekedni jelszavak kezdőbetűiből állt össze. Tagjai munkafüzeteket adnak ki, amelyek a gyermekneveléssel foglalkoznak. A fiatal házaspárokból álló családcsoport a MÉCS-csoport tematikáját dolgozza fel havi összejövetelein. Az ifjúsági családcsoportot a káplán atya vezeti. Két könyvet is kiadott az egyházközség: a templom történetét és a karitász történetét. Az utóbbi a karitász huszadik évfordulójára jelent meg. Évente kétszer zarándoklatra is megyünk a hívekkel.
Többek közt helyreállíttattuk és visszahelyeztük a templomba a második világháborúban szétlőtt Szent Pál-szobrot. 2000-ben leköveztük a templom környékét. Tizenhét kamionnal érkezett Erdélyből bazaltkő, s erdélyiek dolgoztak itt fél éven át. 2006-ban elkészült a közösségi ház, és kívül-belül rendbe tettük a Havas Boldogasszony-kápolnát. A második világháborúban elvitt harangot pótoltuk egy hétmázsás másikkal, amelyet Lengyelországban öntöttek. Az építkezések az előző állomáshelyeimen is végigkísérték az életemet. Amikor ide kerültem, külföldi segélyszervezetekkel is felvettem a kapcsolatot, s ennek köszönhetően Ausztriából és Németországból is tudtam segítséget szerezni. A templomra kaptunk támogatást az egyházmegyétől és újabban az önkormányzattól is, de a hívek mindig hozzájárultak a gyarapodáshoz. Sokszor még az árokszállásiak barátai is áldoztak a templom ügyére.
– Mi segítette papi szolgálata során?
– Tizenhetünket szenteltek pappá 1962. június 21-én Isten és az Egri egyházmegye híveinek szolgálatára, ma még hárman szolgálunk közülük. A többiek már mind meghaltak, illetve nyugdíjba vonultak. Segített és sok bajtól megvédett az utamon Isten kegyelme. Elöljáróim olyan fel – adatokat bíztak rám, amelyeket el tudtam végezni. Értékelték a tevékenységemet, s ez is erőt adott a további feladatokhoz. Nagy segítségemre volt a papi jelmondatom is: „Szívesen hozok áldozatot, sőt magamat is teljesen feláldozom a lelketekért.” Szent Pál mondta ezt. De itt van az aranymisés jelmondatom is a Timóteushoz írt első levélből: „Hálát adok uramnak, Jézus Krisztusnak, aki erőt adott nekem, amikor szolgálatra rendelt.” Ezek a szavak kísértek a pályámon. Figyelmeztettek arra, hogy mit tettem, vagy mit kell még megtennem.
A látóköröm bővítéséhez hozzájárult, hogy papi szolgálatom során sokfelé jártam a világban. Amit odakint láttam, abból sok mindent igyekeztem megvalósítani idehaza. Ez is segített a feladataim elvégzésében. Nem tengerparti nyaralássorozat volt ez, hanem tapasztalatszerzés. Egy hónap alatt nyolc-kilenc ezer kilométert vezettem. Európa valamennyi nagyobb városában akadtak magyar lelkészek, akiket felkerestünk, és tanácsokat kértünk tőlük. Szívesen megosztották velünk tapasztalataikat, sőt segítettek is nekünk. Valamennyien a háború és az 56-os forradalom után hagyták el az országot. Ezek az utazások több szempontból is nagy merészségnek számítottak. Mégis, soha még egy defektünk sem volt a világjárásunk során. Isten ebben is segített.
Fotó: Barok András
