Fotó: Cser István
A tihanyi apátság körül turistasokaság. Kirándulásra, nézelődésre alkalmas nap. Kényelmes kora délutáni program végigtekinteni a párától kitisztult tó felszínén. Ellátni egészen a Balaton keleti partjáig. Csöndes, nyugodt szemlélődés.
Lentről azonban most megmozdul a világ. Bakancsos léptekkel egymás nyomában közelítenek. Van, aki hátizsákja szíjába kapaszkodik, mások az erdőben vágott vékony husánggal segítik lépteiket. Fölfelé tartanak, a bencés monostorhoz. Az arcok fáradtak, gyűröttek, mégis derűsek. Megelégedettség ül rajtuk. Semmi rendkívüli, „csak” megérkeztek. Péntek délután két órát mutat az óra, éppen felhangzik az idő jelzése az apátsági templom tornyában.
Korzenszky Richárd atya, perjel már órák óta fokozódó izgalommal várja, mikor érkezik meg a zarándokcsapat. Mert zarándokok ők, több mint százan vannak. Azóta gondol rájuk, mióta elindultak Győrből. Annak már közel egy hete. Vasárnap kerekedtek föl, segítségkérő Jöjj, Szentlélek, Úristen énekkel. A nyári Szent Benedek- ünnepet megelőzően immár jó néhány esztendeje egyre többen indulnak neki, hogy július 12-re megérkezzenek Tihanyba.
Vasárnap kerekedtek föl. Magukra öltötték az idei esztendőt hirdető trikót: „Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld.” Harmadik éve a nyolc boldogság közül a soron következővel indulunk el, mondja Katona Bianka, miközben megpihen a monostor bejárata előtti kőpárkányon, hogy megmasszírozza a lábát. Széles kötés rajta. „Kificamodott?” – kérdem, mire a veszprémi egyetemista lány nevetve tekint föl: „Van ezen már minden.” Aztán biztatóan odaint, s indul, hogy elfoglalja a monostor alatt, a zarándokházban szálláshelyét.
Százhatvan kilométer. Győrből Pannonhalmára indultak, az ottani éjszakázás után Bakonyszentlászló következett, majd a másik történelmi bencés hely, Bakonybél, itt Szent Gellértre kell gondolni, ő barlangban húzta meg magát, a mai zarándokokat már kényelmes szállás várja, aztán tovább Veszprém felé, a Bakony vidéke után a Balaton-felvidék hív, Tótvázsony, végül Tihany.
Richárd atya a tőle megszokott széles, ölelő gesztusokkal köszönti a csapatot, idén is Bulcsú testvér vezette a menetet. A köszöntést, az Isten hozott-ot finom falatok kínálása követi, felszabadult jókedv, a megérkezés öröme tölti be a monostor belső kertjét.
Megérkezni – az ember elemi vágya. Hiszen aki térben és időben él – mára felismertük e két fogalom azonosságát, téridőről beszélünk –, folyamatosan szeretne megérkezni. A megérkezésnek a maga sokféle formájával. Van, aki szakmai életpályája kiteljesítésében ismeri föl a megérkezést, másvalaki az anyagi jólét elérésében, megint más a szerzés, a cselekvés habzsolásában.
A Győrből indult zarándokok – ha talán nem is fogalmazták meg ilyen módon – a megérkezésben annak az egyszerű „kísérletnek” a példáját remélik, hogy bebizonyosodjék maguk előtt: a testük viszi-e őket, vagy ők viszik a testüket? A biológiai anyag uralkodik-e az emberen, vagy az ember – ez a szellemi lélek – a testi valósággal összhangban mutatja meg önmagát a téridő-vándorlásban?
A sivatagi hőség odaszorítja a lépteket, az embert a földhöz. Egymás után súrlódnak a méterek, a földi távolság nehezen akar fogyni; közben arra gondol, vajon – ilyen egyszerűen, mert hiszen ennyire nyilvánvaló – a földi és az égi távolság, a botladozó, fojtó hőségben megtett léptek és a belé írt végtelenség, minden ember reménye milyen mértékegységgel mérhető – s ami még fontosabb, miféle szerkezettel, miféle eszközzel érhető el?
Ez a lélek szava.
Közel negyvenfokos hőség. Az előrejelzésből tudják, hamarosan lecsap a vihar. Éppen elhagyják a hárskúti pihenőt, amikor a szél belekapaszkodik a fákba, megcsavarja a lombokat, szaggatja, tépi, fölkapja a port, kavarja, ömlik az eső, alig néhány méterre súlyos ág törik és hanyatlik alá, a szélroham erősödik, már egész fákat fordít ki helyükből, leszakad az ég, mondják. A zarándok fél?
Félelmetes volt, emlékezik Bianka, „de nem volt időm átadni magam a félelemnek. A felhőszakadást jég kísérte. Körömnagyságú vagy annál is nagyobb darabok csapódtak ránk. Azt néztem, kinek miben tudok segíteni. A szűk völgyben rövidesen megindult a víz. Néhány perc, és térdig, combközépig álltunk a sodrásban. Mégis együtt voltunk, közösségben.”
Tihany békés. A mikrobuszból adogatják kifelé az alváshoz használt szivacsokat, hálózsákokat. Csatárláncba állnak a zarándokok, egyszer csak valaki rákezdi az allelujás éneket. Egymás után, felszabadultan belekapcsolódnak.
Alleluja – hála néked. S tudják, miért szól az ének.
