A Biblia üzenete: „Jöjjetek félre egy magányos helyre…”

Ha a rájuk nehezedő feladatok miatt túlterheltek, ha nem jut idejük az evésre sem, főleg pedig az imára, akkor az idegfeszültség számos káros következménnyel jár, akkor a lelki töltekezés hiánya, az Úrral való eleven kapcsolat elmulasztása folytán kiürülnek, kiégnek, és csak lélektelen funkcionáriusok lesznek.
A „nyugati” országokban ijesztően csökken a papok száma: a hatvanas és hetvenes években nagyon sok felszentelt pap felmentését kérte, elhagyta az egyházi szolgálatot. Csökken a hivatások száma, fokozódik a papság identitásválsága. Minderre néhány évvel ezelőtt a papság éve alkalmával felhívtuk figyelmet. Karl Rahner és Gustave Martelet jezsuiták nyomán rámutattam arra, hogy a válság mély gyökere a hit és a hűség válsága. Kétségtelen, hogy pszichológiai és szociológiai szempontokat is figyelembe kell venni, amikor a válság okait keressük. De hitünk szerint a papi és a szerzetesi hivatás a kegyelem műve, amely nyilván feltételezi a természetet. A hit kegyelmét a pap és a szerzetes, minden keresztény imádságban könyörögheti ki. Csak imádkozó pap lehet hívő pap, és a hit örömének hirdetője. Ezért van szükség arra, hogy időt szenteljünk a pihenésnek, a magánynak, az eszmélődésnek, az Istennel való imádságos kapcsolatnak.
Most a kérdést a másik oldalról is megvilágítom, ismét Ferenc pápa Evangelii gaudium kezdetű buzdításnak néhány pontját idézve. A szentatya egyaránt óv az önző lustaságtól és a rosszul megélt aktivitástól. Egyrészt hivatkozik azokra a papokra, akik „szinte megszállottan védelmezik a szabadidejüket”. „Egyesek ellen­állnak annak, hogy teljes mélységében megízleljék a missziót, s így a bénító lustaság rabjai maradnak” (81.). Másokat viszont a lázas tevékenység űz és hajt. Ferenc pápa megjegyzi: „A probléma nem mindig a túlzott aktivitás, sokkal inkább a rosszul megélt aktivitások, amelyekben nincs jelen megfelelő motiváció, lelkiség, amely átjárja a cselekvést és kívánatossá tenné azt. Ebből adódik, hogy a kötelességek jobban kifárasztanak, mint kellene, és olykor megbetegítenek. Nem a békés fáradtságról, hanem a feszült, megterhelő, kielégületlen és lényegében el nem fogadott fáradtságról van szó.” A pápa említi e magatartás okait és következményeit: megvalósíthatatlan tervek szövése, türelmetlenség a lassú folyamatok kibontakozása előtt, a közvetlen sikerre való törekvés, uralkodni vágyás az élet ritmusán, a túlzott szervezés miatt a néppel való eleven kapcsolat elvesztése. „Napjaink közvetlen sikerre való törekvése azt eredményezi, hogy a lelkipásztorkodásban munkálkodók nehezen tűrnek bárminemű ellentmondást, látszólagos sikertelenséget, kritikát, keresztet” (82.).
A pápa ezután kijelenti: „így ölt formát a legnagyobb fenyegetés”, és Joseph Ratzinger bíboros egyik beszédét idézve folytatja: „…»az egyház mindennapi életének szürke pragmatizmusa, amelyben látszólag minden normálisan zajlik, valójában azonban a hit elszegényedve sorvad és eltorzul.« Kialakul egyfajta temetői lelkiállapot, amely lassanként múzeumi múmiákká formálja a keresztényeket. Kiábrándulva a valóságból, az egyházból vagy önmagukból, szüntelenül átélik annak kísértését, hogy valamiféle édeskés szomorúsághoz kapcsolódjanak, amely úgy eluralkodik a szívben, mint »az ördög egyik legdrágább elixírje«.” (Hivatkozás Georges Bernanos Egy falusi plébános naplója című regényére.) Szembeszállva mindazzal, ami elgyöngíti az apostoli dinamizmust, Ferenc pápa itt megismétli: „Ne hagyjuk elrabolni magunktól az evangelizálás örömét!”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..