Ma a neoliberális ideológián alapuló globalizáció újabb, legalább olyan súlyos feszültségekkel terheli meg az emberek életét. A Pápai Társadalomtudományi Akadémia (PTA) mind többet foglalkozik a globalizáció hatásainak kérdésével. Nem is csoda. Az elmúlt másfél évtizedben olyan hatalmas változások mentek végbe a világban, hogy annak feldolgozása abszolút naprakészséget követel meg a keresztény társadalomtudósoktól is. II. János Pál pápa kiválóan látta meg a rendszerváltozás küszöbén, hogy a zsarnokságon alapuló materializmus után új veszedelem fenyegeti a világot: a korlátlan szabadsággal párosuló anyagiasság… A Centesimus annus kezdetű enciklikában, amelyet a XIII. Leó pápa által kiadott, korszakos jelentőségű Rerum novarum megjelenésének századik évfordulója alkalmából fogalmazott meg, II. János Pál örömmel köszöntötte a demokratikus társadalmi rendszer győzelmét, de nyomban felhívta a figyelmet, hogy mekkora felelősség terheli a társadalomtudományokat a modern relativizmus elterjedéséért, ami új zsarnokság forrása lehet. Ha nincs igazság, akkor az erő lesz az úr, az ember eszközzé, a kizsákmányolás tárgyává válik. S elvész az ember méltóságának, így az emberi jogoknak az alapja is – írta a pápa. A demokrácia túlzásba vitt „politikai korrektsége” már-már akadályozza, hogy keresztény jótékonysági szervezetek feladatukat teljesíthessék. Mary-Ann Glendon, a PTA elnöke írja egy cikkében, hogy azok a keresztény szervezetek, amelyek az Egyesült Államokban részt vehettek nyilvánosan támogatott programokban – az egészségügy, az oktatás vagy a szegények szolgálata terén -, elképesztő mértékű önkorlátozásra kényszerülnek. Vagyis nem tárhatják a nyilvánosság elé, hogy keresztények, nehogy elveszítsék az állami támogatást. Ez végső soron alig különbözik a kommunista diktatúrától, ahol hitről, vallásos meggyőződésről nyilvánosan beszélni ugyancsak nem volt tanácsos.
A modern, neoliberális társadalmak – az állam szerepvállalásának visszaszorításával – a szubszidiaritás egy egészen túlhajtott értelmezését adták. Szinte nincs már olyan feladat, amelyet állami szinten kívánnának szervezni: mindent a magángazdaság, a piac szférájában akarnak megoldani. Más szóval: a verseny (kompetíció), és nem az együttműködés (kooperáció) révén látják megoldhatónak a társadalom problémáit. Pedig nem minden, ami államilag szervezett, automatikusan rossz, s nem minden jó, ami magánkezdeményezés. A keresztény társadalmi-gazdasági tanítás egyik lényeges eleme éppen az volt, hogy a polgárok a szolidaritás és a szubszidiaritás elvei szerint rendezzék be a társadalmat, vegyenek részt aktívan a politikában, s olyan állami vezetőket válasszanak, akik célszerű törvényeket hoznak. Törvényeket, amelyek összhangban állnak a keresztény gazdasági tanítással, egyaránt védelmezik a magántulajdont és az emberi méltóságot, a munkások, alkalmazottak érdekeit is.
Mindez sokkal nehezebbé vált a globalizálódó világban. Míg a nemzetgazdasági keretek között attól lehet tartani, hogy az állam szabályozó szerepe paternalizmusba csap át, a globalizmus idején a kérdés már az, hogy képes-e az állam polgárai érdekeinek megvédésére. Jó példa erre az egészségügyi ellátás: nemzetgazdasági szinten elsődleges a társadalmi tőke, ennek pedig része a lakosság egészségi állapota. Aligha tekinthető magánügynek a betegségek, járványok megelőzése, a rendszeres szűrővizsgálatok tartása és a széles körű alapellátás biztosítása. Ennek költségeit viselheti az egyén, a munkáltató vagy az állam. Természetesen minden költséget végül is a polgárok viselnek (a munkáltatók bizonnyal továbbhárítják az őket terhelő járulékokat a fogyasztókra, ha pedig az állam a finanszírozó, akkor az adókon keresztül ismét csak a polgárok lesznek a végső teherviselők). Távolról sem mindegy azonban, hogy a költségek megosztásánál a közös teherviselés milyen módon és arányban tartalmazza a szolidaritás elemeit.
Az állam természetesen előírhat kötelező egészségbiztosítási járulékokat, s megszervezheti a humántőke értékmegőrzését. Nem írhat elő azonban kötelezettségeket a más országokban termelőknek. Így az ottani költségek a helyi szabályozástól függenek, és lényegesen olcsóbbak lehetnek a fejlett országokban általános mértékeknél. Az amúgy is alacsonyabb bérekkel együtt így sokkal versenyképesebbé válhatnak a termékek. Ezzel nem tudnak versenyezni a magas szociális ellátást garantáló nyugati rendszerek termelői. Így arra kényszerülhetnek, hogy csökkentsék a cégek, illetve az állam által biztosított szolgáltatásokat, mert nem tudják finanszírozni azokat. Az egészség megőrzése tehát – noha közérdek is – annak függvénye lesz, hogy a magánjövedelmek elegendőek-e ezen kiadások fedezésére.
A polgárok hiába szavaznák meg a magasabb ellátásokat garantáló törvényeket, ha a vállalkozások tönkremennének a nemzetközi verseny miatt. A globalizmus a nemzetállamok hatalmát nagymértékben korlátozza. Ezen csak az segítene, ha egy „világkormány” igazgatná a föld országait. Erre azonban egyelőre semmi kilátás nincs. A világ hatalmi központjai között nincs ilyen harmónia. A nemzetközi szervezetek és intézmények a liberalizálással megnyitották az utat a tőke szinte korlátlan áramlásának. A tőke pedig oda megy, ahol a termelés olcsóbb, tehát gazdaságosabb. Kevéssé törődik a polgárok foglalkoztatásának szempontjával – márpedig a fejlett ipari országok, mindenekelőtt Európa számára ez döntő kérdés. A nyugati civilizáció előtt két út áll: – megvárja, amíg a fejlettségi szintben megközelítik egymást a ma még nagyon különböző régiók. Ez nem csekély áldozattal járhat az úgynevezett Nyugat számára, hiszen a közelítés kétoldalú is lehet, a gyorsuló keleti növekedéssel szemben a lassuló nyugati, a gyarapodó ázsiai-afrikai népességgel szemben a stagnáló és csökkenő populációjú fejlett világ állhat…
– vagy feléleszti azokat a hagyományait, amelyeket a keresztény gazdasági tanítással nagyon is összhangban lévő szolidaritás erősítése jelent. Igaz, az áldozatvállalás itt sem takarítható meg, hiszen a civil szervezetek – mindenekelőtt a család – megszilárdítása, ezeken belül egymás kölcsönös segítése mindig jár bizonyos lemondással és munkatöbblettel. Azonban csak ilyen magatartással lehet versenyképes a tudásalapú társadalomban, ahol a legfontosabb termelési tényező maga az ember, a társadalmi-kapcsolati tőkéjével együtt. Ahol a versenytársak ingyen tesznek meg családtagjaiknak szolgálatokat, ahol a baráti-nagycsaládi közösségek munkájuk rááldozásával, kamatmentes kölcsönökkel segítik egyikük terveinek megvalósítását, ahol a gyermekek gondozása, az idősek ápolása, a betegek ellátása szeretetből való szolgálat s nem piaci áron vett termék, ott a versenyképesség nő, hiszen ha mindezért fizetni kell, annak finanszírozási igénye van. Mindez csak megerősíti meggyőződésünket, hogy a keresztény társadalmi tanítás a legmesszebbmenőkig piacbarát. Nélküle Európa elbukik a nemzetközi verseny porondján.
(A szerző közgazdász, a katolikus egyetem Heller Farkas Intézetének igazgatója)
