– Hat év alatt fellendítette a plébánia életét, a fiatalokkal, a környező iskolákkal és más intézményekkel eleven kapcsolatot alakított ki. Közismert személyiséggé vált. Milyen érzésekkel távozik?
– Papként tudom, hogy előbb-utóbb el kell hagynom egy-egy közösséget. Ez olykor könnyebb, máskor nehezebb lelkileg. 1997-ben kezdtem tanítani a kántorképzőn, s azonnal egy végzős társaság osztályfőnöke lettem. A Te Deum után éreztem, mennyire nehéz az elválás, amikor egyedül maradtam az albertfalvai templom előtti téren.
Az iskolában könnyebb megszokni ezt a helyzetet, hiszen a tanár-diák kapcsolatban mindkét fél arra „szerződik”, hogy néhány évig maradnak kapcsolatban, s később mindig öröm találkozni a régi tanítványokkal.
– Hogyan alakult eddigi tanári pályafutása ennek a sajátos szerződésnek a fényében?
– A kántorképző után a Don Bosco Katolikus Általános Iskola következett, majd öt évig voltam jelen a Ward Mária Általános iskola és Gimnázium életében. Hat éven át a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán tanítottam liturgikát, homiletikát, és a pasztorális tárgyakhoz kapcsolódó szemináriumot és gyakorlatot vezettem.
A diákok elengedésével a tanár nem szakít korábbi életével, ezzel szemben a pap életében, ha másik helyre költözik, minden más és mindenki más lesz, föl kell számolnia addigi életét a fiókjaiban, a szekrényében és az íróasztalán.
– S valamiképpen a lelkében is. Megszakadnak kialakult kapcsolatai, véget ér az addig jól ismert viszonyrendszer.
– Az a viszonyrendszer, amely sokkal több, mint egy „normális” munkahelyen. Lelkipásztorként sok emberrel kerülök kapcsolatba, részesévé válok az életüknek, s ők részesévé válnak az enyémnek. Ezért nagyobb gyász – ezzel a kifejezéssel élve –, mint egy munkahely változtatása esetében. Albertfalvát is megsirattam, pedig oda kerültem, ahová szívesen mentem. Hat évvel ezelőtt, amikor az első önálló helyemről, a Váci utcai Szent Mihály-templomból, az általam kialakított közösségből szólított el a főpásztor akarata, nem tagadom, nagyon nehéz volt.
– Maradtak-e tovább élő kapcsolatai az előző helyeken?
– Vannak, akik olykor-olykor meglátogatnak, a családos közösségek időnként visszahívnak. A Szent Mihály-templomba – és hozzá kapcsolódva a Ward Mária iskolába – akkor is visszajártam helyettesíteni, amikor már a Szent Családplébánián voltam plébános.
Azonban meg kellett értenem: ez már mégsem az a viszony, mint amikor ott szolgáltam. De ha ma is visszatérek, kissé mindig elfogódom. Szokták mondani: az első szerelem emléke… Az első önálló hely ehhez az érzéshez hasonlítható.
– A lelkipásztorhoz kapcsolódjék-e a hívő, vagy Krisztushoz? Talán provokatívnak tűnik a kérdés, de ezzel arra szeretnék utalni, hogy mennyire fontos a lelkipásztor személye.
– Vannak atyák, akik azt hangsúlyozzák: kizárólag Krisztus a fontos – s ebben igazuk van –, a hívek ne menjenek korábbi papjuk után. Ilyenkor azonban megkérdezem az illetőt: hova jár fogorvoshoz? S erre azt mondja: oda, ahol korábban volt plébános, mert ott jól ismeri az orvost. Ha valaki visszatér a fogorvoshoz, mert hozzá van bizalma, akkor miért várnánk el híveinktől, hogy akivel megosztották a lelküket, alkalmasint ne utazzanak utána például néhány villamosmegállót?
Én nem tekintem ezt a kérdést vagylagosnak. A lelkipásztor segít közelebb kerülni Jézushoz. Ha valamit kapnak tőlünk a hívek ezen a téren, természetes, hogy visszatérnek. A Szent Mihály-templomhoz tartozó felnőtt bérmacsoportom tagjai Krisztus király ünnepén, az évfordulón minden évben meglátogatnak. Nagyon örülök nekik, nem a személyem miatt, hanem mert fontos nekik a szentség vétele; s jó látni, ahogy saját útjukon haladnak Krisztus felé.
Amikor eljöttem a Szent Mihály-templomból, kértem a hívőket, maradjanak továbbra is ott, szeressék az utódomat. Az utolsó katekumencsapat, amelyet megkereszteltem, sajnos teljesen szétesett. Utólag fölvetődött bennem a gondolat, talán jobb lett volna azt mondanom nekik: jöjjenek utánam, létrehozok nekik egy közösséget. De a Szent Család-plébánián nem akartam azt a látszatot kelteni, hogy a helyi közösség tagjaival szemben magammal hozom az én kis nyájamat.
– A Szent Család-egyházközségben lett először plébános. Milyen ars poeticát fogalmazott meg magának?
– Régen tisztáztam magamban: amíg itt vagyok – amíg ide szólít a szolgálat –, a lehető legjobbat igyekszem tenni, úgy, mintha végleg itt maradnék. Arra törekedtem, hogy ne a személyemhez kötődjenek az emberek, bár elfogadom a személyes kötődések fontosságát. Remélem, mindaz a jó, amit közösen sikerült megteremtenünk az egyházközségben, tovább él a jövőben.
Be kell vallanom, az eltelt hat év nem volt konfliktusmentes számomra. Elődöm, Gyulai Oszkár atya harminchét évig szolgált plébánosként, s negyvenöt évvel fiatalabb utódjaként olyan szokásokba ütköztem, amelyek megcsontosodtak az évtizedek folyamán: ha addig úgy volt, továbbra is legyen úgy… Egyik munkatársam, aki Oszkár atyánál húsz évvel fiatalabb volt, nálam meg huszonöt évvel idősebb, szembesített azzal: Oszkár atya mellett ő volt a fiatalabb, a gyorsabb, mellettem meg egyszerre az idősebb, a lassúbb, akinek én diktálom a tempót. Nagyon nehéz megélni az ilyen helyzeteket.
– Kialakul egy olyan kör, amelynek tagjai úgy érzik, hogy ők vannak itthon, s majd eligazítják az új plébánost?
– Sokan nyilván tudattalanul is így viselkednek egy zárt közösségben. S aztán a pletykák… Ferenc pápa egyik reggeli homíliájában a pletyka ártalmasságáról beszélt. Egy-egy áthelyezés önmagában is súlyos terhet jelent a pap számára, a változás nehéz a közösségnek is, ráadásul ha tagjai hitelt adnak különféle hamis híreszteléseknek, előítéleteknek, s ebbe bele is élik magukat, ezzel feleslegesen nagy feszültséget teremtenek.
– Milyen lelki folyamatok zajlanak le most önben?
– Valaki így fogalmazta meg ezt: jó, hogy az atyák jönnek-mennek, de mi, hívők maradunk, s miért kell elfogadnunk, hogy elviszik tőlünk a papunkat?
A hívek sokszor stabilitást jelentő személyként kötődnek a paphoz, aki része az életüknek, s ezért nekik sokkal nehezebb megélniük az elválást.
A Szent Család-plébániától így búcsúzom: sok harcot megharcoltunk, sok nehézségen jutottunk túl közösen, s ezért úgy érzem, még közelebb kerültek a szívemhez, még nagyobbat veszítek el.
Mint minden gyászfolyamat esetében, az ilyen helyzetben is fölismerhetők a szakaszok: először meghalljuk a távozás hírét, s el sem akarjuk hinni, majd azon gondolkodunk, most összeomlik a világ… Amikor beszélgetünk, a gyakorlati szakasznál tartok: meg kell szerveznem az átadást, majd a költözést, a búcsúalkalmakat… S utána következik a kevésbé látványos, de sokkal nehezebb lelki folyamat: amikor megérkezem az új helyre augusztus 1-jével, ott még nem tudom, igazából mi vár rám, üres az egész város, s gyászolgatom magamban mindazokat, akiket igyekeztem ügyesen átadni, mégis, most már nem lesznek részei az életemnek.
Az a szándékom, hogy a plébánosváltás szomorúsága, fájdalma és sebei mellett minél zökkenőmentesebben vegye át utódom a munkaköröket és mindazon személyeket, akikkel együtt dolgoztam annak érdekében, hogy minél közelebb vezessük Jézushoz az embereket.
– Új feladattal is megbízta főpásztora…
– Április óta beszélgettünk bíboros úrral a világi hívek képzésének új módjairól, kereteiről és ebben az én szerepemről. Valami újat tervezett, csak még nem volt világos, hogy idén vagy a következő évben, s ez a várakozás kissé megviselt: arra készüljek-e, hogy a következő évi helyezésekig biztosan maradok, vagy rövid időn belül fel kell számolnom mindent?
Az előttem álló feladat részben új, részben folytatása azon munkáknak, amelyeket eddig is végeztem. Hat éve az állandó diakónusok felelőse, referense, nyolc éve a képzője vagyok. A világi jellegű, de már egyházias munkakör egyik legfölsőbb szintje az állandó diakonátus. Emellett öt éve képzek az egyházmegye részére lelkipásztori kisegítőnek nevezett liturgikus kisegítőket.
Öt éve bíboros úrral közösen terveztük meg ezt a képzést, azért, hogy ezek a munkatársak, akik sokszor – legalábbis liturgikus szinten – önállóan is képviselik és megjelenítik az egyházat, megfelelő fölkészítést kapjanak.
– Egyre hangsúlyosabb a világiak bevonása az egyház életébe; hogy hitéletünk ne merüljön ki a vasárnaponként – sokszor színházi kényelemmel – meghallgatott szentmisében.
– A világiaknak ez a fajta képzése 2009 őszén kezdődött el, s egy év alatt négyszáz munkatárs fordult meg nálam a Szent Család-plébánián. Pozitív élményt jelentett, hogy a hallgatók általában jókedvűen tértek haza a képzésről, s plébánosaiktól is biztató vissza – jelzéseket kaptam: a legtöbben megújultak, aktívabbá váltak. Lelkesedésüket látva említettem bíboros úrnak, jó lenne, ha az állandó diakónusok is kissé alaposabban, kétéves képzésben részesülnének.
– Az állandó diakónussá szentelés föltételezi a teológiai végzettséget…
– Így van. Általában levelező teológiai végzettséggel rendelkeznek ezek a férfiak, de ott elsősorban elméleti képzést kapnak. Bíboros úr azt szeretné, ha a diakónusok és más világiak olyan módon kapcsolódnának be a misszióba, az evangelizációba, ahogyan azt Ferenc pápa elképzeli. Láttam, a szentatya gondolatai menynyire áthatották bíboros urat.
Ahol eddig inkább megszüntetni akartunk kápolnákat, mert nincs, aki misézzen, ott az egyház a világiak közös imádságával, karitászmunkával, szociális tevékenységgel vagy akár csak szabadidős foglalkozással legyen jelen; hívják meg a környék lakóit, kapcsolják be őket a plébánia életébe.
A beszélgetések során bontakozott ki az elképzelés, hogy az új feladatra intézményes keretet kellene találni. A képzési folyamat elején állnak a lelkes liturgikus segítők, majd közülük meghívjuk – például akolitusként – kétéves képzésre azokat a világiakat, akik még nem diakónusok, de már elkötelezetten és odaadottan, önállóan vagy kiscsoportokban képesek a plébános nélkül is misszionálni egy-egy területet, vagy a plébániákon a plébános segítségére vannak az evangelizációban. S közülük választjuk ki azokat, akiket kétéves képzés után állandó diakónussá szentelnek.
– Ádám atyát ennek az új intézménynek a létrehozásával és vezetésével bízták meg?
– A tervek szerint létrejön a Kanter Károly Felnőttképzési Intézet, amely Óbudán, a Kórház utcai Szent József Házban működik majd. Ennek a háznak a vezetőjévé neveztek ki, s egyben ellátom a templomigazgatói teendőket is, valamint szervezem és majd vezetem az intézetet.
A már jó ideje folyó főpásztori vizitáció a plébániákon rávilágított arra: ha azt várjuk el a plébánosoktól, hogy lelkesen lelkipásztorkodjanak, mindenképpen szükség lenne arra, hogy mentesítsük őket az adminisztrációs munka és az anyagi javak kezelésének terhe alól. Ezért tervezem a sekrestyés-, valamint az irodavezető-képzést. A sekrestyés nemcsak meggyújtja a gyertyát a szentmise előtt, hanem gondoskodik a liturgikus felszerelésről és eszköztárról is. A plébániai irodákban sokrétű munka folyik: az irodista anyakönyvi hivatalt vezet, pénzt kezel, gyakran ő találkozik először a plébániától addig távol élőkkel, akár egy keresztelés alkalmával, vagy éppen egy gyászoló családtag kopogtat be a temetés miatt. Mintegy elő-lelkipásztori terep az iroda, ahol megbízhatónak, érzékenynek és ügyesnek kell lenni az ott szolgáló munkatársnak.
Fotó: Cser István
