– A keresztény média korunk valódi prófétájának nevezi Önt. Annak érzi magát?
– Egy kicsit. Keresztsége által mindenki próféta. Az a fontos, hogy prófétaságunkat megosszuk másokkal. A próféta nem feltétlenül az, aki látja a jövőt, hanem az, aki átadja Isten üzenetét a népnek, úgy, hogy az érthető és értelmezhető legyen. De persze valamennyire mégis megelőzi a korát, és előre lát olyan dolgokat, amelyeket az adott korban élők nem. Az egyházban két pólus van: az intézményi és a prófétai. Az intézményi biztosítja a stabilitást, a prófétai pedig az érzékenységet, illetve a kapcsolatot a spiritualitással. Ha egyedül volna, az intézményi csak megmeszesedne, meg kövesedne, mumifikálná az egyházat. És fordítva: a prófétai önmagában csupán rendetlenséget, instabilitást okozna. Tehát az a fontos, hogy a kettő együtt működjön. Míg a prófétai lazít a rendszeren, vagyis kevéssé feszessé teszi, addig az intézményi keretek közé helyezi a spiritualitást. Dialektikus kapcsolat van közöttük. Úgy vélem azonban, hogy az egyházat túlzottan az intézményi pólus határozza meg, és kevés tere marad a karizmának, a prófétai pólusnak. Az egyház évszázadokon keresztül elvette a karizmától az őt megillető helyet, a II. vatikáni zsinat viszont ajtókat nyitott, így egyfajta változás következett be. A múlt hibáit azonban nem kell újra elkövetni, de félő, hogy ez történik.
– Annak idején levelet írt Benedek pápának az egyház drámai válságáról. Mit írna a rendtársának, Ferenc pápának? Vagyis mit gondol, kilábalunk-e valamikor a válságból?
– Amit akkor megfogalmaztam, még mindig érvényesnek tartom. A közelmúltban Kanadában és Franciaországban, illetve most Magyarországon is azt tapasztaltam, hogy a félelem légköre jellemző. Túl erős a hierarchia. Félnek a hívek, fél a papság. Így azonban nem lehet előrejutni. Egy család vagyunk, és nem a félelem lelkét kaptuk, hanem a bátorságét. Úgy gondolom, újra kell építeni a bizalmat. Még nem érezzük, hogy ez megtörtént volna. Javaslom, hogy a püspökségek rendezzenek szinódust, amelyen bárki kötöttség és szorongás nélkül elmondhatja a véleményét, és amelyen nemcsak a püspökök és a papok szólalhatnak fel, hanem a hívek is, sőt még azok is, akik elhagyták az egyházat, és most ellenségesen viszonyulnak hozzá. Mindezt azért, hogy a Lélek az alapokat is elérje.
Néhány éve láttam egy karikatúrát, ami jó példa erre. Ezen a katolikus egyház olyan, mint egy piramis: legfelül van a pápa, alatta a bíborosok, alattuk a püspökök, majd a papok, legalul pedig a hívek. A Szentlélek felülről árad ki rájuk, és a legtöbbet a pápa kapja belőle. Kicsivel kevesebbet a bíborosok, még kevesebbet a püspökök és a papok, így a híveknek már alig jut belőle. Ám a II. vatikáni zsinat a feje tetejére állította a piramist, így a legszélesebb része felől árad ki a Szentlélek, de remélem, hogy azért egy kicsi a pápának is marad belőle (nevet). Ahogy az Apostolok cselekedetei hivatkozik Joel prófétára: „A végső napokban – mondja Isten – kiárasztok Lelkemből minden testre” (ApCsel 2,17). Nemcsak a keresztényeket jelentik az alapok, hanem az egész emberiséget. Mert a világnak van mit mondania nekünk. A II. vatikáni zsinat már ajtót nyitott a dialógus előtt. Ám a dialógus nem egy stratégia, amivel becsalogatjuk az egyházba az embereket, hanem arról is szól, hogy meghallgatjuk, mit mondanak nekünk mások. Például a II. vatikáni zsinat eredményei is azoktól származnak, akik kritikával illették az egyházat. Voltak prófétai utak, például Lutheré vagy az ateistáké, amelyeket az egyház elítélt. De miért kell mindig ellenállni a Léleknek? Még mindig ott toporgunk az ajtóban, amelyet a zsinat kinyitott, és nem vagyunk elég bátrak ahhoz, hogy kilépjünk rajta.
– „A mindent eldöntő kérdés: milyen istenképet őrzöl a szívedben?” – írja a megbocsátásról szóló, magyarul is megjelent legújabb könyvében. Ön milyen istenképet őriz a szívében? Milyen Boulad atya Istene?
– A szeretet Istene, ez magától értetődő. De hogy mit jelent a szeretet? Nem csak gondoskodást és gyengédséget. Pedig sokan gondolják azt, hogy csupán ennyit. Ám nem mindig csak engedékenységre van szükség, hanem bizony szigorúságra is. Számomra tehát a szeretet követelést is jelent. Jézus kifejezetten megkövetelt bizonyos dolgokat, elvárásai voltak. Kialakult azonban egy olyan istenkép, amely egy „bonbon- vagy cukorkaistent” mutat. Ám ez nem igaz.
– Gyakran érezzük úgy, hogy hiába imádkozunk, mintha az imáink nem hallgattatnának meg. Felmerül hát a kérdés, hogy akkor voltaképp mi értelme van imádkozni…
– Fontos, hogy az ima nem egyenlő az imádkozással. Tudunk ugyanis imát mondani úgy, hogy közben nem imádkozunk, és tudunk imádkozni úgy, hogy közben egyetlen imát sem mondunk el. Én magam igen kevés imát mondok, de mindig imádkozom. Miközben Önnel beszélgetek, imádkozom. Imádkozni ugyanis azt jelenti, hogy kapcsolatban vagyok a bennem lévő Istennel, azzal a Lélekkel, aki bennem van. Van a nagybetűs Lélek, vagyis a Szentlélek, és a kisbetűs lélek, az én lelkem. Az imádság azt jelenti, hogy a lelkemmel belépek a Lélek jelenlétébe, és ha ez megvalósul, akkor a Szentlélek lesz az, aki vezet engem. Amikor beszélek, akkor ő beszél, amikor nézek, akkor ő néz, amikor gondolkozom, akkor ő gondolkozik, és amikor szeretek, akkor ő szeret, és nem én. Imádkozni azt jelenti, hogy engedem, hogy a Szentlélek vezessen. Reggelente, amikor negyedórás imát végzek, akkor ez nem azért van, hogy letudjam az aznapi kötelességemet, hanem azért, hogy onnantól kezdve az egész napom ebben a kapcsolatban teljen. Hiszek az imában. Az ima nem mágia. Nem úgy működik, ahogyan gondoljuk, de minden ima hatásos. Isten mindig megtalálja azt az utat, amelyen keresztül megváltoztathatja az adott helyzetet.
Fotó: Kissimon István
(Boulad atya könyvei kaphatók az Új Ember könyvesboltjában.)
Mélységeink felé
Boulad atya július 17-én kopt szentmisét mutatott be a pesti Jézus Szíve-templomban, majd Az ima és következményei életünkben – az ember három személyiségzónája címmel előadást tartott a Párbeszéd Házában. Ennek szerkesztett változatát adjuk most közre.
Az ember test, lélek és szellem egysége. Három aspektusa különböztethető meg: a személyiség, az egyéniség és a személy. „A személyiség az, amit akkor látunk, amikor belenézünk a tükörbe – mondja Boulad atya. – Van-e rúzs a számon? Jól áll-e a nyakkendőm?” Ez a felszínes én, egy szerep, voltaképp az, hogy milyen benyomást keltünk az emberekben. Mélyebben van az egyéniség, az, aki valójában vagyok. Kis halálnak nevezi Boulad atya azt a folyamatot, amelynek során az egyik zónából átlépünk a másikba. Ilyenkor valamelyest önmagunkról kell lemondanunk. Az ember legmélye viszont nem az egyéniség, hanem a személy, amely túlhaladja az egyéniséget. „Ez a lélek helye” – vallja a szerzetes, nagy halálnak keresztelve a folyamatot, amely ide vezet. Ez teljes önmegtagadást jelent. Ahogy Jézustól tudjuk: ha meg akarod találni, el kell veszíteni magadat. Ez az ego halála, a valódi halál. Ha az ego meghal, megnyílunk mások, a szeretet felé, vagyis túllépünk az önszereteten. Isten szeretete tölt el bennünket, ha nyitva vagyunk. „A tisztítótűzben folytatódik a megnyílási folyamat, amíg teljesen ki nem nyílunk – fejti ki Boulad atya. – Ha viszont zárva maradunk, az a pokol. Mert a pokol nem egy hely, hanem az örökkévalóságba tartó magány, az egyedüllét, amikor örökre önmagunkba vagyunk zárva.” Isten nem kínoz ezzel, hiszen ő szeretetre teremtett, mi magunk azonban dönthetünk úgy, hogy egyedül maradunk.
Minden személyiségzónánknak van megfelelő imádsága: a személyiségé a felszínes, rutinszerű, az egyéniségé az elmélkedés, a személyé pedig a kontempláció. A szerzetes szerint az ember lényének legmélye az, ahol az igazi ima van. Az ima az, amikor már egyek vagyunk: már nem vagyunk szétszóródva, testünk és lelkünk találkozik, megtaláljuk a helyünket, vagyis az ima a belső boldogság állapota. Misztikus megtapasztalás, amikor a személy találkozik önmagával. Ez a teljesség megélése, és mi erre vagyunk meghívva. Amikor önmagunk mélyére jutunk, egy másik végtelen nyílik meg előttünk, és a „fenti” végtelen csak jelképe az önmagunkban lévőnek. Mert aki mindenről lemondott, az mindent megtalál. Birtokolni és lenni – dialektikus kapcsolat van a kettő között. Mindaz, amit elveszítünk a birtoklás szintjén, növel minket a létezés szintjén. Boulad atya szerint ha ezt megértjük, túl leszünk minden nehézségen. Mert ez a szabadság állapota. Tudni, hogy az, ami történik, még ha fájdalmas is, nyereséget hoz a végén. „Aki eljutott a harmadik zónába, a személyhez, nem szükséges, hogy törekedjen az imára – mondja a jezsuita –, mert számára az állapot, nem cselekedet.” Látja Istent, mert ő nem egy teológiai koncepció, hanem belső tapasztalat.
