Állt a patikai pultnál, osztrákból eloroszosodott nevével: Edmund Karlovics Kerschensteiner. Bécsi nagyapja valamikor az 1860-as évek elején elkeveredett az Esztergomban rendezett gyógyszerészbálba, megismerkedett a patikárius Jedlicska Márton leányával, s ahogyan ez lenni szokott – különösen a nagy békeidőkben –, az ismeretségből szép és tisztességes házasság kerekedett. Később az öreg Kerschensteiner vasárnaponként kiült az esztergomi ház belső udvarára, kitárta az oda nyíló szobák ablakát, s amikor elérkezett a déli tizenkettő, feszülten figyelte, nem késik-e valamelyik falióra. S amikor együtt ütött valamennyi, nyugodtan pihent tovább a karosszékben az egyórai ebédidőig. „Na, azért mondom! Bécsben is ugyanennyi az idő.”
Edmund Karlovics – a családban nevezték így, mások Dönci bácsinak szólították – az orosz fogságban kapta a Karlovics melléknevet, merthogy Károly fia, Edmund volt, s az orosz ragaszkodik az otcsesztvóhoz, az apai megnevezéshez. Elvégre mindenki az apja fia. Így ért össze nagyapámban a világtörténelem. „A rosseb egye meg”, mondogatta, amikor rosszkedvében volt, mert jócskán kijutott neki a huszadik század meglepetéseiből – első világháború, második világháború, csak úgy tornyosultak egymás hegyén-hátán a világháborúk –, s szelídre gyűrte arcát a szenvedés.
A falu, ahová 1951-ben kitelepítették, tizenhárom kilométerre feküdt Esztergomtól – az ezernyolcszázhatvanas évek báli hangulata már oda, régen oda –, mindenüket elvették, mindenüket. „Adja át a kassza kulcsát és az összes kulcsot, aztán kifelé!” Talán csak a tropikál nadrágja maradt meg, amit az államosítás pillanatában viselt, s bár a faluban elütött a szokásos viselettől, még a hatvanas években is ezt hordta; akkorra már jócskán kitérdepesedett, s amikor meglátták, mindenki tudta, a gyógyszerész úr közeledik – a szocializmus hiába tiltotta az urazást, a falubeliekben megmaradt az egészséges emberi érzés. Lik néni mondta egyszer, amikor fájdalomcsillapítóért ment a patikába, mert annyira fájtak az ízületei: „Tudja, gyógyszerész úr, a szocializmus messze van, mi meg itt élünk. Nekem is itt fájnak az ízületeim.”
Péntek délután volt. A nap november elején laposan hasalt el a Bitóczi-völgy felé, nagyapám bajusza megremegett – „Istenem, mit kívánsz még tőlem?” –, nagyapám nézte a bágyadt szépséget, s egyre kevesebbet értett az életből.
A menetrendszerű autóbuszjárat megérkezett a városból. Edmund Karlovics akkor és később sem tudta meg, Piatrik bácsinak, a bal lábára bicegő suszternek mi keresnivalója volt éppen akkor Esztergomban. Talán bőrt hozott a talpaláshoz… Amikor leszállt a templomtéri megállónál, suta mozgásával futva indult neki a főutcának, úgy lengett a teste, hogy attól kellett tartani, mindjárt végigvágódik, de mégsem.
Hová, hová futsz, Piatrik bácsi?
Benyitott a patika ajtaján. „Gyógyszerész úr, jönnek az oroszok! A várúton jönnek már az oroszok!”
És riadt volt az arca; talán ötvenéves lehetett, de már nagyon öreg, és most a sántaságát mindenestül hordozta magával. Széttárt karjával esetlenül állt ott.
„Szóval jönnek?” – kérdezte nagyapám, majd megigazította a köpenyét: „Ha jönnek, hát jönnek!”
A sánta cipész megilletődött erre a nyugalomra: talán mégsem olyan nagy a baj, ha a gyógyszerész úr így kihúzza magát!
Mert nagyapám kihúzta magát. Így mondták később is, akik látták őt.
Összeszaladtak az emberek. Az oroszok már Esztergomban vannak, a bazilikához vezető meredek várúton…!
Nagyapám kimérte a fehér tégelyből a frissen kevert kenőcsöt – „a magisztrális gyógyszer hamar tönkremegy a levegőn”, aztán azt mondta: „Emberek, az Irma-lak pincéje mélyen benyúlik a hegyoldalba, ha kell, oda menekülhetünk. Mindenki vigyen krumplit, szalonnát, lisztet, zsírt. Akinek amije van! Még legalább fél óra, mire ideérnek.”
És anyukám kikészítette mindhármunknak – két testvéremnek és nekem – a bundakabátot: „Ha menni kell, ez jó meleg!”
Előbb csak zümmögés, aztán egyre erősebb döngés, majd a Szobi rév után a szörnyek feltúrták magukat a Sárga-dombra. A hernyótalpak ott kaparták már a falu utcáját.
„Isten nevére, gyógyszerész úr, oltsa el a villanyt, húzza be a rácsot!” Mire nagyapám azt mondta: „Még nem érkezett el a zárás ideje!”
A falu addigra fénytelenségbe merevedett. Mintha mindenki meghalt volna. A házak mélyén néhol halk lihegés: „Istenem! Istenem!”
Csörögtek a lánctalpak, a Dunától a Pilisig remegett a föld. Az Irma-lak? Talán ettől még az is összeomlik!
És jöttek, egyre csak jöttek, mint megvadult, ellenállhatatlan akarat. Az első tank a patika előtt meghökkent, a részeg óriás, a rettentő vastömeg előre dőlt, aztán vissza. Mögötte a többi ugyanúgy csikordult, és megállt. Semmi mozgás. Nagyapám az officinában, fehér köpenyben; november másodika volt, péntek délután.
A harckocsi lövegtornyát ráfordította a patikára. Minden megdermedt. Majd kiszállt egy tiszt, s megindult a fényesség felé. Belökte az ajtót. Erős, határozott hangjára nagyapám oroszul válaszolt: lám, mire jó egy világháborút követő többéves fogság!
Egymás tekintetébe néztek. Nagyapám arcán ott nyugodott az első világháború, a hároméves hadifogság, a háromszori szökési kísérlet, „magát ezért főbe lőjük, tudja-e,”, aztán mégse, ott nyugodott a második világháború, negyvennyolc évesen újra behívták, tizenhat éve fiát a leventék nyugatra vitték, az utolsó este a laktanya rácsos kapujánál: „apám, vigyél ki innen”, haja már nem volt Edmund Karlovicsnak, azt nem téphette kínjában, a bajuszát rágta, „igen, fiam, mindent megteszek”, s ment, de hiába: „engem vigyenek, engem, velem mindent megtehetnek, csak őt…!” – és megmaradtak, végül megmaradtak, Lackó gyerek Győrből visszaszökött, mindnyájan megmaradtak, s öt év múlva, azon a júniusi napon a tropikál nadrágban: „Adja át a kassza kulcsát és az összes kulcsot, aztán kifelé.”
Mindez ott ült az arcán, begombolt, fehér köpenyén, fuszeklit viselt, ingét felesége – akit mindvégig úgy szólított: „Anyi, kérem” – aznapra is frissen vasalta, hozzá csokornyakkendőt kötött, orosz szóval állt ott:
„Kérem, ez egy patika, és itt emberek élnek.”
Nem szólt többet, nem tudta, az orosz tiszt érzi-e kiejtésén a bécsi-magyar akcentust (mert az egyetemet még Bécsben végezte). Nem is érdekelte.
Némán álltak egymással szemközt. Odakint füstöltek-okádtak, dübörögtek a vasak. Aztán az orosz tiszt sarkon fordult. A nap már végképp belesüllyedt a Bitóczi-völgy mélyébe. A katona rántott egyet harckocsizó sapkáján, majd fölugrott a lánctalpra, s eltűnt a fedélzeti nyílásban. Meglódult az első harckocsi, aztán sorra a többi.
Nagyapám a faliórára tekintett: még egy óra hátra volt zárásig.
