Egyházmegyénk alapításának pontos dátuma: 1009. augusztus 23. Az esztergomi egyházmegye dátuma is ismert, de alapítása Ravennában történt. Nem véletlenül, hiszen a város a német-római császároknak, az „Ottóknak” volt a székhelye. A magyar királyság viszont önálló hierarchiát, önálló egyházat kapott, amely független lett a német egyháztól. Ezzel eldőlt a kérdés, Bizánc és Róma közül a nyugati, a latin egyházat választottuk – és ezért országunk függetlenné vált. Egyházmegyénkben a kereszténység nem ezer-, hanem ezerhatszáz éves. Amikor részt vettem II. Szilveszter szoboravatásán – a hagyomány szerint ő küldte a koronát Szent Istvánnak –, úgy köszöntöttek, mint az ezerhatszáz éves kereszténységgel rendelkező egyházmegye püspökét. Több mint másfél évezredes keresztény múltunkat a világörökség részét képező, IV. századból származó festett sírkamrák dokumentálják. A 850-es években pedig a salzburgi érsek öt vértanú tiszteletére Pécsett templomot szentelt. A német egyházzal és császárokkal megmaradt a kapcsolatunk. Géza fia, Vajk a keresztségben a passaui székesegyház védőszentjéről, Szent István diakónusról kapta a nevét. Felesége, Boldog Gizella II. Henrik német császár testvére volt. A bambergi dómban a lovas szobor állítólag Szent István királyunkat mintázza. Fiuknak, Szent Imre hercegnek a nevét is a Henrik névből származtatják.
Első püspökünk, Bonipert egyes történészek szerint azért latinos nevű, mert Ravennában a császárok központjában szolgált, de valójában frank. Második püspökünk, Szent Mór az első dokumentálható magyar író, már a pannonhalmi monostor neveltje. Szent István király a bencés rend segítségével nevelte a megkeresztelt népet imára és munkára, amint a rend jelmondata is tükrözi: Ora et labora. Szent István egyházszervező tevékenysége révén lassan megalapozódott a keresztény értékrend. Szent László király volt azonban, aki eszményképeket adott, amikor szentté avattatta I. Istvánt, Imre herceget, Gellért püspököt, valamint a Nyitra mellett élő remetéket, Andrást és Benedeket. Azt mondják: István király a kereszténységet a nép fejébe helyezte, László király pedig a fejükből a szívükbe ültette. Ez adta a lehetőséget arra, hogy oly sokan szentté váljanak az Árpád-ház tagjai közül. Enélkül nem lenne Szent Margit, Szent Kinga, Boldog Jolán, Szent Erzsébet. Nem említhetnénk boldogan Prágai Ágnest, a Krakkóban élt Szent Hedviget, a görög egyházban Piroskát.
Mindezt akkor értettem meg, amikor néhány éve a szlovének első szentjüket avatták, és egy újságíró megkérdezte tőlem: vannak-e magyar szentek? Azt mondtam nagy csodálkozására: csak az országhatáron belülieket soroljam, vagy a kívülieket is? Az egyházmegye történetén végigtekintve érdemes néhány további, történelmi fogódzópontot megemlíteni: 1367-ben Miklós püspök, aki Speyer környékéről származott, alapította az első egyetemet Pécsett – abban az időben, amikor Bécsben, Prágában és Krakkóban alapították az egyetemeket. Mátyás király uralkodása idején élt a tavaly ünnepelt Janus Pannonius (1434-1472) püspök és költő. Életútja azt példázza, az embernek érnie kell, a fiatalság tapasztalatokra építve fog hitelesen növekedni. A „hősvértől pirosult” mohácsi csata színhelye szintén egyházmegyénk területén van. A csata püspök és pap áldozatai nagy veszteséget jelentettek az egész magyar egyház számára. A hiányt igyekeztek pótolni az akkori licenciátusok, akik vezették a pap nélkül maradt híveket. Ám a protestantizmus gyors terjedésének is az volt az oka, hogy a pap nélkül maradt falvakban megjelent prédikátorok nehézségek nélkül terjesztették Luther és Kálvin tanait. A török hódoltság idején, bár voltak püspöki kinevezések, nem éltek a városban a püspökök. 1683-ban végül a nyugati seregek Bécs alatt megverték a törököket, és kiűzték őket 1686-ban Budáról és Pécsről is.
Amíg a reneszánsz az ember felé fordult, és Istent, a túlvilágot háttérbe szorította, a barokk a templomok kupoláiban megfestve, újra megnyitotta az eget. A templom mennyezete nem lezárt valamit, hanem a természetfeletti kapujává vált. Az ember, akinek a szívébe vésődött az Isten képére és hasonlatosságára teremtett valóság, újra örült, hogy Isten gyermekévé emelkedett. 1687-ben a király egyik kapitánya, Radonay Mátyás lett a püspök. Az intrikák miatt csak tizenkét évvel később szentelték püspökké. Újjászervezte az egyház infrastruktúráját, nem csoda, hogy érdekeket sértett. A nagy püspök, Klimó György viszont neki köszönheti kulturális tevékenységének pénzügyi alapjait. Nesselrode Ferenc püspöknek köszönhető Pécs zenei múltja és zenei élete. A székesegyházi liturgia ünnepélyesebbé tétele miatt zenészeket alkalmazott, akik képezték a fiatalokat is. A Rákóczi-szabadságharc polgárháború és vallásháború is volt. Pécsett hét papot öltek meg a kurucok. A szatmári béke, 1711 után, ismét fel kellett lendíteni az ország gazdaságát. Egyházmegyénkbe, ahol a magyarok mellett már éltek horvátok, németeket is hívtak. Így alakult ki a vegyes lakosságú, színes egyházmegye.
II. József egyházmegyénkben is éreztette abszolutisztikus hatalmát. Nálunk is feloszlatta a szerzetesrendeket: pálosokat, domonkosokat, az Ágoston-rendieket, valamint a kapucinusokat. Mi nem soroljuk őt az apostoli királyok közé. Az uralkodása idejétől elterjedő felvilágosodás eszménye sem oly dicső, mint amilyennek még ma is állítják egyes liberális körök. A szabadság, egyenlőség és testvériség eszménye szépen hangzik, de a gyakorlatba ágyazva sokszor keresztény- és istenellenes! Mert a valóság az, hogy Istent tagadó szabadságot, Isten nélküli testvériséget, Isten nélküli egyenlőséget hirdetett. Az Isten trónjába, amelyet üresnek nyilvánítottak, a népet, a nemzetet ültették. Innen ered a nemzetállamok eszménye. 1832-ben Szepessy Ignác püspök a várostól megvásárolta az addig raktárnak használt pálos templomot és rendházat (ma ez a líceum templom, illetve a Széchenyi István Gimnázium és Szakközépiskola épülete), és megalapította a Jogi Akadémiát. 1922-ben Zichy Gyula püspök pedig az egyetem részére használat céljára átadta a Klimó-könvtárat, hogy Pozsonyból a Magyar Királyi Erzsébet Egyetem Pécsre települhessen. Felépítette a „Piusz”-t. Pécs egyetemi város lett. A pécsi egyetem nagysága nem az épület dicsősége, hanem az intézményé, amely szellemi és lelki értékekkel gazdagította az országot. A proletárdiktatúrával jelzett kommunista kormányok negatív, egyházellenes tevékenysége máig érződik, ezt szenvedjük ma is. A pécsi püspöki folyosón látható egy festmény, amely a következőt ábrázolja: a kép alján, középen egy fatörzs, s ebből két fa nő ki. Az egyik fára azt írták: az egyház fája. A másikra: Krisztus fája. Az egyház fájának ágain Szent Péter a két kulccsal, pátriárkák, érsekek, püspökök, szerzetesek láthatóak. A média ezt nézi egyháznak. A másik fán ott van Jézus Krisztus, Szűz Mária és az erények. Ma ezt az egyház karizmájának mondjuk. Van, aki azt mondaná, ez a lelki egyház. Erről beszélnek egyesek a Szentírásra hivatkozva.
A teljes egyház sem az egyik, sem a másik, hanem mindkettő együtt – a valóságban nem lehet elkülöníteni a kettőt. Az egyik az egyház struktúrája, a másik az egyház tartalma. A kettő egységet képez. Krisztus tanúi a történelemben címmel jó pár éve meg akartak jelentetni egy hittankönyvet, amely a szentek életére épülő egyháztörténelmet mutatta be. A kiadás előtt az akkori marxista cenzúra azt mondta: ilyen eszményképekre nincs szüksége a magyar ifjúságnak. A felnövekvő generációt akkor komszomolistákkal, forradalmárokkal manipulálták. Nem az ifjúság tehet róla, ugyanakkor még ma sincs felelőse az áldozatoknak. Etika és erkölcs híján pedig ma is vannak áldozatok! Walter Kasper bíboros ki merte jelenteni, hogy a felvilágosodás nem teljesítette ígéreteit. Nem sikerült elnyomnia az ember vallási igényeit. Az utolsó háromszáz év elvilágiasodása Európában egyedi fejlődés, amely másutt nem tapasztalható. Az önmegváltás nem teljesíti ígéreteit. Csalódást eredményez. Az ember lényegében vallásos, és a vallási kérdések égetőek számára. A közelmúltban az osztrák Kathpress hírügynökség közölt egy 2008-as felmérést az ifjúság vallásosságáról. A felmérést huszonegy országban végezték el 18 és 29 évesek között az ifjúsági világtalálkozó alkalmából. A megkérdezettek nyolcvanöt százaléka vallásosnak mondta magát, közöttük is negyvennégy százalék nagyon vallásosnak. Európában huszonkét százalék a nagyon vallásos fiatalok aránya, Európán kívül ez a szám hatvannyolc százalék.
A francia forradalom hatására Isten trónjára különböző ideológiák alakjai ültek: a nácizmus pogány ideológiájában a „felsőbbrendű” ember; a kommunista ideológiában a proletárnak nevezett forradalmár; a fordulat után, a liberális ideológiában a fogyasztói társadalom gyermeke. John Lukacs így fogalmaz Isten velem című könyvében: „A liberalizmus nem fog újjáéledni. De a volt liberálisok áttódulása a »konzervatív « – pontosabban a nacionalista – oldalra, átmeneti túlsúlyuk, az amerikai szellemi és politikai érdektőzsdén sem lesz tartós.” Zágrábban egy közelmúltban megrendezett konferencián a mai válságról is szó volt, amelyet a legtöbb esetben leszűkítenek a gazdasági aspektusra. Pedig e válság elsősorban bizalmi válság. Nem bízunk már senkiben, nem bízunk semmilyen intézményben, a bankokban főként nem. Nem ez volt a cél 1968- ban? Nincs semmilyen tekintély, sem szülői, sem pedagógusi, sem egyházi, sem isteni. Újra John Lukacsot idézem: „Az emberiség Istentől való félelme megszűnt. Meg is kapta érte a büntetését; hiszen önmagától kezdett félni, életre hívta a borzalmakat, most pedig saját képzeletének e teremtményeitől reszket.”
Az Isten trónjába ültetett ember csődbe jutott – egy új világ van épülőben. „A barbárok már belül vannak – írja Lukacs – a jórészt ledöntött kapukon. A bevett nézetekkel szemben nőni fog a haladástól, a jövőtől való félelem, és ezzel együtt a múlt iránti megbecsülés és tisztelet.” A filozófus XIII. Leó pápát is idézi: „Clamant enim quodammodo omnis historia, Deus esse.” Nem úgy fordítom, mint az ő könyvében olvasható, hanem így: „Az egész történelem valamiképpen azt kiáltja, van Isten.” Az ezeréves pécsi egyházmegye történelme is erről tanúskodik: van Isten, aki az emberre bízta világát, hogy az ha botladozva is, de őfelé, az igazi és beteljesedett Cél felé haladjon földi zarándokútján.
A szerző pécsi megyés püspök
