A szöveg végén szereplő dátum tanúsága szerint Tolsztoj éppen százhúsz évvel ezelőtt fejezte be utolsó nagy művét, a Feltámadást. Urunk feltámadásának ünnepére készülve újraolvastuk a regényt, és dialógusra hívtuk a bűnbánatról szóló pápai tanítással.
Bűnbánat, gyónás, vezeklés – ezek a szavak visszhangoznak egyre, mialatt a Feltámadást olvasom. Hatalmas, mondhatnánk tolsztoji erőfeszítés ez a regény Isten felé: a tisztulásért, a gyógyulásért, Isten országáért. A főhőst, Nyehljudov herceget egész életét felforgató lelkifurdalása önvizsgálatra és bűnbánatra, majd nyilvános gyónásra és vezeklésre indítja. Álarcában maga az író vívódik, szembesül bűneivel. „A két óriás közös vonása az olvasó szempontjából – állapítja meg Szerb Antal Dosztojevszkijről és Tolsztojról –, hogy műveiket másképp olvassuk, mint más írókét: nem az irodalmat »élvezzük« bennük, hanem úgy érezzük, valami sokkal komolyabb és felelősségteljesebb dologgal foglalkozunk. Valamivel, ami a lelkiismeret-vizsgálathoz hasonlít.”
„A bánat kifejezése és fogalma nagyon összetett – írja II. János Pál pápa Reconciliatio et poenitentia kezdetű apostoli buzdításában. – Ha a metanoiával (megtérés – a szerk.) kapcsolatban nézzük, amint azt a szinoptikusok használják, akkor a bánat a szív belső megváltozását jelenti Isten szavára, Isten országáért (vö. Mt 4,17; Mk 1,15).”
Nyehljudov herceg a metanoiához – „Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa” – a regény legvégső pontján jut el. További sorsát nem is ismerjük. Az út a lényeges, amit eddig, a döntő pontig végigjár.
Ez az út szimbolikusan éppen húsvét havában, áprilisban kezdődik. Tíz évvel egy feledhetetlen húsvét után. Nyehljudov szembekerül régi bűnével, lelkiismerete megszólal, s kínzó kérdésekre követel választ: Emlékszel arra a régi áprilisra, Krisztus fényességes feltámadásának hajnalára? Képes vagy lelkifurdalást érezni? Tud még fájni, él még a lelked?
Egy arc látványára, mely valamikor régen nagyon kedves volt neki, a lélek éledni kezd. Váratlanul tűnik elé ez az arc, tárgyalóteremben, vádlottak padján, rabkendővel keretezve. És Nyehljudovnak – esküdtként – ítélnie kell annak bűnösségéről, aki ellen ő maga követett el súlyos bűnt. „Te pedig ki vagy, hogy felebarátodat megítéled?” (Jak 4,12.) A szerepek hamar megbomlanak: az ítélő ítéltetik meg, saját maga által, Isten előtt.
„Lelke mélyén már átérezte tettének minden kegyetlenségét, aljasságát, gyalázatosságát. Nem csak tettét érezte gyalázatosnak és aljasnak, hanem egész henye, züllött, kegyetlen és önelégült életét; már meglebbent a borzalmas függöny…” Isten a bűnbánat hatására munkálkodni kezd a nekiadott szívben, és nem engedi kétségbeesni, hanem tisztulásra, élete radikális megváltoztatására sarkallja. „Imádkozott, arra kérte Istent, segítse meg, költözzék beléje, és tisztítsa meg; s miközben ezért könyörgött, már meg is történt az, amit kért. A benne élő Isten fölébredt tudata mélyén. Nyehljudov egynek érezte magát vele, s ezért nem csak szabadságot, erőt, életörömöt érzett, hanem megérezte a jónak minden hatalmát. Képesnek érezte magát minden jóra, a legjobbra, amit csak ember megcselekedhet.”
„…a bűnbánat az életmód megváltoztatását is jelenti, a szív megtérésével összhangban. Ebben az értelemben a »bűnbánattartás« kiegészül »a bűnbánat méltó gyümölcseinek termésével« (Lk 3,8). Az ember egész létmódja beletartozik ebbe, kész állandóan a jobbra. A bűnbánat csak akkor igazi és hatékony, ha cselekedetekben és magatartásban valósul meg” – folytatódik a már idézett pápai dokumentum.
Nyehljudov a vezeklés, mégpedig a nyilvános vezeklés útjára lép. Fölégeti egész addigi életmódját, magára ölti az új embert, és fizikailag is útnak indul, Szibéria felé. Nem lehetséges, nem tudja meg nem történtté tenni Katyusa ellen elkövetett bűnét és annak következményeit, de mindig, minden körülmények között lehetséges az irgalom.
„…a keresztény szóhasználatban a bűnbánat aszkézisnek mondható, mely az ember meghatározott és mindennapi erőfeszítése Isten kegyelmi segítségével; életét elveszti Krisztus akarata szerint, hogy azt valóságosan megnyerhesse (vö. Mt 16,24–26; Mk 8,34–36; Lk 9,23–25), a régi embert levetkőzi, hogy az újat felölthesse (Ef 4,23), mindent legyűr, ami testi, hogy a lelki érvényesüljön, a földiek helyett a mennyeiekre tör (1Kor 3,1–20), ahol Krisztus van (Kol 3,1)” – olvasom tovább a Reconciliatio et poenitentiát, miközben Nyehljudov döntésein és vezeklésén töprengek.
„Akármilyen óriási volt az ellentét aközött, ami volt, s ami lenni akart – az ébredező lelki ember nem ismert lehetetlenséget.” A világ, amelyből Nyehljudov kilép, a külsőleg gyakorolt vallásos formák ellenére Isten hiányától szenvedő világ, melyben az emberek úgy élnek, mintha Isten nem létezne. Ebből a világból az irgalom hiányától szenvedő világba lép át, és arcát másokban mosva a rabságot választja a rabtartókkal szemben, hogy elnyerje az igazi szabadságot. „…az egésznek a célját nem értem, nem is érthetem. (…) Mindent átlátni, megérteni az Úr akaratát – nem az én dolgom. De engedelmeskedni akaratának, amely lelkiismeretemben meg vagyon írva – ez már az én dolgom, ezt megingathatatlan bizonyossággal tudom. És azt is tudom, hogy nyugodt vagyok, ha akaratát teljesítem.”
II. János Pál pápa tanítása így folytatódik: „A bűnbánat tehát fordulat, mely a szívtől indíttatva a cselekedetekre irányul, és átfogja a keresztény ember egész életét.” Nyehljudov a lemondást gyakorolva az egyszerűséget keresi, hiszen – Pilinszky János szavaival – „egyedül a szegénység és egyszerűség tud szállást adni az igazságnak és szeretetnek”. Szívbéli megtéréséből erkölcsi erő és nagy, igazságkereső bátorság fakad. Így tud másokért élve újjászületni, így kezdődhet számára egy egészen új élet.
Volt egy húsvét. Egy régi húsvét, mely „később Nyehljudov egész életének egyik legmélyebb, legszebb emléke maradt”, melynek fénye elhozta számára a feltámadást. A bűnbánat a szív gyökeres megváltozása Isten országáért. A regény utolsó lapjain, amikor elbúcsúzunk tőle, Nyehljudov Máté evangéliumát olvassa, és megtalálja élete feladatát. Keressétek Isten országát. A többi megadatik nektek.
