Irène Frain, az 1950-ben született francia író, történész, publicista mindhárom hivatásának legjavát adja ebben a munkájában. És nagyszerű kiegészítést, mintegy utóiratot a kisebbik Curie-lány, Ève anyjáról írott, számtalan nyelvre lefordított életrajzi könyvéhez. Írói képességei lehetővé teszik a csaknem lehetetlent, azt, hogy a kétszeres Nobel-díjas tudós asszony, a radioaktivitás egyik felfedezője mögül időnként kikandikáljon egy anyját korán elvesztő lengyel kislány, majd ifjú lány, az a „Mania”, aki egy fergeteges téli mulatságsorozaton, a „kulig”-on csaknem elveszítette a szívét, sőt okos fejét…
Az új Madame Curie-portré középpontjában azonban elsősorban mégsem ez az időszak áll, hanem azok a szomorú történések, amelyek során erre a végtelenül tiszta asszonyra két lépésben – 1903-ban, még férje életében, majd fokozott dühvel már védtelennek remélt özvegysége idején, 1911-ben – minden bosszúvágyát rázúdította a korabeli bulvársajtó. Hogy miért? Mindössze azért, mert férje és tudós küzdőtársa, Pierre Curie halála után merészelt beleszeretni annak volt tanítványába, a nálánál nyolc évvel fiatalabb Paul Langevin fizikusba. A szerencsétlen férfi – vesztére – egy súlyosan idegbeteg és durva család (anyósa egy vasszékkel verte fejbe!) foglya lett a házassága révén. Le a kalappal a könyv szerzője előtt, hogy párhuzamot mer vonni az egykori szennylapok áskálódásai és a mai gyalázkodó blogok között, az utóbbiakat az előbbiek egyenes ági leszármazottaiként mutatva be. Szavait nem lehet borzongás nélkül olvasni, akár volt már blog-céltábla, elektronikus pellengér áldozata az ember, akár nem: „A kétezres évek médiája semmit sem talált fel, amikor makacsul üldözi azokat a szereplőket, akiknek valóságos vagy feltételezett tetteit alkalmasnak véli rá, hogy általános felháborodást keltsenek. A legmélyebb benyomást kutatásaim során az tette rám, hogy rájöttem, ezeknek a praktikáknak a nagy része, amelyeket új fogásként lepleznek le és a látványtársadalom termékének tartanak, már a 19. században is használatban volt a kis színesekre, szexuális botrányokra és bármiféle katasztrófára éhes újságoknál… Úgy látom, hogy Marie erre abból a csapássorozatból jött rá, amelyet az 1903-as Nobel-díj jelentett számára: ekkor kezdi el összeállítani a saját sajtószemléjét, mintha az újságírókat a történelem ítélőszéke elé akarná állítani…”
Az első próbálkozások, amelyekben még csak a gyermekét ambíciói miatt elhanyagoló, önző és becsvágyó tudós nő képét igyekeztek ráhúzni Curie asszonyra, kismiskának számítanak ahhoz a hét évvel későbbi, 1911-es támadáshoz képest, amelyet második Nobel-díja idejére időzítettek. Ebben a méltatlan hadjáratban nem egyszerűen az irigység, az emancipáció iránti gyűlölet munkálkodott, hanem a xenofóbia is: a zugfirkászok maximálisan kijátszották azt a vélt adut, hogy – szemben a minden porcikájában igazi francia mintafeleség Langevin asszonnyal – Pierre Curie özvegye Lengyelországban látta meg a napvilágot. Az egy csöppet sem érdekelte őket, hogy a megvádolt, sőt, ténylegesen megtámadott, sárral-kővel hajigált asszony szerelmének ártatlanságát éppen a vád alapját képező levelek védik igazán. Hiszen nem túlfűtötten erotikus kapcsolat volt ez, hanem inkább a Pierre iránti örök szerelem rekonstruálásának kísérlete. Igaz, ezúttal nem egy öt évvel idősebb, hanem egy nyolc évvel ifjabb tudóstárs iránt, tele a férfi sorsa iránti szánalommal, anyás gyöngédséggel…
Irène Frain könyvéhez fontos és egyszersmind nagyon megható adatokat szolgáltattak Marie/Mania háztartási feljegyzései is, amelyek arról a próbálkozásról tesznek tanúbizonyságot, hogy az ifjú éveit átnyomorgó asszony ebben az időszakban, bár szíve gyökeréig puritán, s inkább slampos, mintsem elegáns volt, igyekezett méltóvá tenni magát a piperkőcségig elegáns szerelméhez, finom ruhaanyagok, kesztyűk és kalapok vásárlásával, mint Éva bármelyik, nem Nobel-díjas lánya…
E tudatos karaktergyilkosságból, ebből a médiathrillerből Madame Curie abszolút erkölcsi győztesként került ki: 1914-től, a „petite Curie”-nek becézett mobil röntgengépekkel dolgozva, sok ezer francia katona életét mentette meg, annak a nemzetnek a fiaiét, amelynek bulvársajtója igyekezett a földbe döngölni, beszennyezni őt. Ez bizony nem egyéb, mint a kővel dobálókra kenyeret hajítani.
A pontosságában is sok helyütt lírai krónikát gazdag levéltári forrásjegyzék, bibliográfia és filmográfia teszi még hangsúlyosabbá. Érdemes a könyv olvasása közben megkeresnünk a YouTube Mme Curie-forrásait, s egy pillantást vetnünk arra a néhány archív filmkockára, amelyen Marie az 1927-es belgiumi Solvay-tanácskozáson Paul társaságában is látható, s többnyire morcos filmképeivel ellentétben: mosolyog! A fedőlap gyönyörű portréfotójához, s a főszereplő életútjához pedig maradéktalanul méltó Mihancsik Zsófia árnyalt, érzékeny műfordítói teljesítménye.
(Irène Frain: Marie Curie szerelmei, fordította Mihancsik Zsófia, Budapest, Typotex, 2017)
