„Máriapócs mindenkié!”
Fotó: Merényi Zita

 

Egy éve, hogy a nemzeti kegyhely igazgatója lett. „Mindenki parókusa”, ahogy nevezik, akinek éppúgy kedvesen kell fogadnia a szelfiző turistát, mint a zarándokot. És noha a liturgia szépségének és méltóságának legfőbb felelőse, tudnia kell megszólítani azokat is, akiket az untat, Máriapócs varázsa azonban magával ragad.

Egyéves tapasztalatai alapján milyen igények mutatkoznak napjainkban mind­arra, amit egy búcsújáró hely kínál? Máriapócs mennyiben „múzeum”, szép hagyományok „rezervátuma”, és mennyiben elégít ki eleven lelki igényeket?

– Mindazt, amit Máriapócs jelent, szinte az anyatejjel szívtam magamba. Máriapócs több mint a temploma, több mint búcsújáró hely: görögkatolikusságunk szíve. Szerencsés vagyok, mert kicsinykoromtól kezdve gyakran jöhettem ide, sokféle megérkezésben volt részem gyermekként, majd felnőttként, papként – időről időre a legkülönfélébb élethelyzetekben, várakozásokkal, imákkal léptem be a kegytemplom kapuján.
És ugyanígy sokféle módon érkeznek ide a vendégeink, mert ők maguk is sokfélék. Van, aki gyónni akar, mások csak a templomot jönnek megnézni, aztán szelfiznek előtte, és mennek sörözni, míg megint mások számára egyhetes lelkigyakorlat helyszíne Máriapócs. És mi mindannyiukat szeretettel fogadjuk. Igaz, valamennyi igényük kielégítésére nem minden esetben törekszünk. Mi ugyanis a végső – sokszor nem is tudatos – igényükre szegezzük a tekintetünket: hogy egyszer boldogok legyenek Isten országában – errefelé próbáljuk terelgetni őket.
A tapasztalatom az, hogy egyre több a turista – ami részben az autópálya közelségének köszönhető –, a búcsújárók száma viszont nem növekszik ilyen arányban. De nem is olyan régen tanúja voltam annak, hogyan válhat egy turistából zarándok.
Elvetődött ugyanis hozzánk egy hölgy, aki csak a tornyokat az útról meglátva, eredeti tervét megváltoztatva kanyarodott Máriapócsra, de aztán nagyon megérintették a nálunk kapott élmények.
Sokakat a történelmi érdekességek, a gyönyörű ikonok, az itt megesett három könnyezés csodájának híre hoz el. De itt valójában nemcsak három csoda történt valamikor régen, hanem ma is folyamatosan történnek csodák: a sok hálatábla arról mesél, hogy életek fordultak meg, mély lelki változások történtek, a látogatóink sokszor évtizedes haragokat tudtak elengedni. Mi, papok pedig a gyóntatószékben sűrűn lehetünk tanúi, amint egész életüket képesek Isten elé letenni az emberek.

Hogyan áll párbeszédben a világgal egy búcsújáró hely? Ön szerint milyen téren kell változnia, alkalmazkodnia, s hogyan törekedhet arra, hogy megváltoztassa az igényeket, és sikerüljön olyan embereket is magához vonzania, akiknek korábban eszükbe sem jutott volna úti célul választani Máriapócsot?

– Foggal-körömmel küzdök azért, hogy Máriapócs zarándokhely maradjon. Ezért például táblát helyeztünk ki a templomban, hogy a liturgia alatt ne járkáljanak, fényképezzenek – amit sajnos gyakran nem tartanak be. Nagy gonddal őrizzük mind­azt, ami Máriapócs lényegét jelenti, de nyitunk azok felé is, akik wellnesshétvégére vagy a gyönyörű táj miatt érkeznek. A programjainkkal pedig arra törekszünk, hogy a társadalom legkülönbözőbb csoportjait hívjuk meg zarándokként: orvosokat és egészségügyi dolgozókat, kerékpárosokat, motorosokat, lovasokat, „erdők-mezők szolgáit”, sportkedvelőket és így tovább. Idén nyáron rendeztük meg az első futózarándoklatunkat, amelynek közel ezer résztvevője volt.
Három-öt nagy búcsúnk van évente, amelyeken összesen harminc-ötvenezer ember vesz részt, a legnagyobbon tíz-huszonötezer. Korábban ezekre koncentrálódott a látogatók java része, míg a közbeeső időkben csak kevesen jöttek. Ez újabban változni látszik: egyenletesebb lett a látogatottságunk, ma már a téli időszak sem üresjárat.

Véleménye szerint melyek egy korszerű búcsújáró hely legfőbb jellemzői?

– A legfontosabb az, hogy mindenkinek a szolgálatára legyen, hogy vadidegen embereket is testvéri szeretettel fogadjon, és minden gondjukra igyekezzen megoldást találni. A máriapócsi kegyhely harminc munkatársa erre törekszik. Sok olyasmi is fontos, ami „csak” a kellemes itt-tartózkodást biztosítja: hogy kényelmes szállást, jó vacsorát és kávét, színvonalas ingyenes idegen­vezetést kapjanak a vendégeink. Ez a sok apró összetevő mind hozzátartozik ahhoz, amit egy korszerű búcsújáró helynek „tudnia kell”.

Mely tapasztalatai győzték meg az elmúlt év során arról, hogy amit Máriapócs jelent, arra nagy szükség van, és hogy sokak lelki javát szolgálhatja kegyhelyigazgatóként?

– Nemrég, a hét végi búcsúnkon negyven pap gyóntatott héttől fél tizenegyig folyamatosan. Ilyen alkalmakkor mindig rengeteg könnyező embert látunk. Sok egyházközség szervezi hozzánk a lelkinapját: az a húsz-száz ember aztán egy éven át nagyrészt abból él, amit itt kapott. Cursillósok és szenvedélybetegek is rendszeresen jönnek hozzánk lelkigyakorlatra. Egyre jellemzőbb, hogy parókiális vagy plébániai család­táborokat szerveznek nálunk, mivel erre is kiválóan alkalmas a környezet és az infrastruktúra.
A görögkatolikus liturgia szimbólumgazdagsága, a templom szépsége, harmóniája; az, hogy itt 1750 óta milliók és milliók imádkoztak sajátos erőteret jelent, és az elcsendesülés, az elmélyülés ideális helyszínévé teszi Máriapócsot.
Csodálatos, de nagyon nehéz fel­adatot kaptam az igazgatói kinevezéssel. Mondtam is a feleségemnek az első hónapokban, hogy ebbe valószínűleg bele fogok pusztulni. Huszonhét éve vagyok pap, de most úgy tűnik számomra, mintha az előző huszonhat év szanatórium lett volna ehhez képest. Ám ez olyan fel­adat, amibe érdemes belepusztulni, mert Pócsnak nincs párja!

Hogyan tekint az embereket a hétköznapjaikban leginkább érdeklő profán dolgok és a méltóságteljes, a szent, a liturgia időtlenségének viszonyára? Mitől függ, hogy valaki képes-e megtalálni az utat az egyikből a másikba?

– Erről az az embertípus jut eszembe, akit „instant zarándoknak” szoktam nevezni. Aki valósággal átrohan Máriapócson, mert nem tudja maga mögött hagyni a világot, megállni, időt szánni az elcsendesedésre. Mi itt ennek a lehetőségét ajánljuk, és ennek a szükségességére figyelmeztetünk.

Több évtizedes, ebből közel húszévi kárpát­aljai szolgálata alapján mit gondol: milyen gondok, fájdalmak enyhítésében kell minél több egyházi segítséget nyújtani ahhoz, hogy a hívek úgy érezhessék: ez a közösség és intézményrendszer értük van.

– Huszonöt évesen kerültem Kárpátaljára, ott lettem pap és családapa. Aki vagyok, Kárpátalján lettem. És ott sokszor még fűteni vagy enni is csak nagy nehézségek árán tudtak, akik a segítségünket kérték.

Erre is utalt a kérdésem. Hogy sokak élménye lehet: az egyházi segítség mindig ugyanaz a „csomag”, és arra, hogy őket milyen problémák gyötrik a mindenna­pokban, senki sem kíváncsi igazán. Ha gyóntak és áldoztak, mehetnek Isten hírével.

– Rendben, de a kapcsolatunk senkivel sem a gyóntatószékben kezdődik! Hanem sokkal hamarabb, akár már egy héttel korábban. Ez itt különösen is érvényes. „Érted vagyok itt” – azt akarjuk, hogy minden hozzánk érkező így érezze. Ami meg a „csomagot” illeti, az az örök élet ígéretének csomagja, és mi valóban mindig ezt akarjuk átadni. És az a vágyunk, hogy amikor a zarándokaink búcsúzkodnak, azzal a tudattal engedhessük őket útjukra: legalább valami keveset biztosan sikerült tennünk az üdvösségük érdekében.

Mi segíti a lelkipásztort abban, hogy a tevékenységéről valóban reális képet tudjon és merjen kialakítani?

– Hétről hétre kérem a munkatársaim visszajelzéseit, és mindennap megkapom a családomét – akár kérem, akár nem. Ezek segíthetnek. Meg a foci: rendszeresen együtt játszom ugyanis a legkülönfélébb mária­pócsiakkal, a rendőrtől a boltosig. Foci közben nagyon kijön, hogy ki milyen ember!

A pap sem paposan focizik?

– Húsz éve már, hogy bárhová kerülök, bekapcsolódom a helyi fociéletbe. És míg a mindennapokban türelmes vagyok, addig a fociban agresszív, ordibálós. De azért mindig imával fejezzük be a mérkőzéseket. Úgy tapasztaltam, hogy minden esetben hozzáad a kapcsolataimhoz az, ha valakivel a pályán is újra meg újra találkozom. Sajnos gyakran vétkezem a meccseken, annyira győzni akarok. Egy-egy „kibotlasztásom” vagy lökdösődésem aztán a gyónásaim témájaként szokott visszatérni.

Férjként, apaként és papként szerzett tapasztalatait hogyan tudja hasznosítani kegyhelyigazgatói pozíciójában? Miben nagyon más ez, mint a korábbi feladatai?

– Itt át kell látni egy rendszert, és csapatban kell gondolkodni. Korábban csak kisebb létszámú munkatársi csapatot vezettem, és amúgy sem érzem magam vezetésre született embernek. Úgyhogy tanulási folyamatot jelent itt lennem. Fontos, hogy ne higgyem, mindig az én akaratomnak kell érvényesülnie – nem vezethetem Máriapócsot autokrata módon. El kell ismernem, hogy a munkatársaim sok mindenhez jobban értenek, mint én, és kellő bölcsességgel „hagynom kell” őket dolgozni.
Ami pedig a papi szerepemet illeti: egy kollégám nemrég azt mondta nekem: „Te Máriapócs vezetőjeként most egy kicsit mindenkinek a parókusa vagy.” Nagyon igaza van, hiszen Máripócs mindenkié. Igyekeznem kell minél jobban betölteni a pócsi házigazda szerepét.

Melyek a hiteles keresztény élet ismertetőjelei? Ez a kérdés a szokásosnál erőteljesebben merül fel egy kegyhelyen, mivel itt a liturgián a hangsúly, és sokan hiszik, hogy a keresztény élet a szertartásokon való részvétellel csaknem azonos. Mit tehet egy kegyhelyigazgató a szív­béli és a formális vallásosság összhangja érdekében?

– Húsz éve ezt tartom életem legfontosabb kérdésének, és azóta törekszem az összhangra. A liturgiának az Istenhez való benső viszonyomat kell kifejeznie, és soha nem szabad méltóság nélkül végeznem. Az életem része az is. Ugyanakkor pap vagyok akkor is, amikor nem tartózkodom a templomban. Hogy hiteles maradhassak, ahhoz mindig észben kell tartanom ezt. De így van ez más dolgokkal is, például a beszédünkkel, a szóhasználatunkkal. Figyelnünk kell arra, hogyan beszélünk, mert az ki fog hatni a gondolkodásunkra is. Például ha valaki sokat mondja, hogy szomorú, azzá is válik. Mondtam is nemrég egy hozzám fordulónak, aki arról panaszkodott, hogy teljesen egyedül van: „De hát az Isten mindig magával van! Ne hajtogassa annyit, hogy egyedül van, mert akkor ezt el fogja felejteni.”

Sokan hiszik a keresztényekről, hogy „szerelmesek a szenvedésbe”, azért emlegetik annyit a keresztet – noha a szenvedés életünknek szerencsére csak egy kis része. Miért állítjuk mi mégis a gondolkodásunk középpontjába?

– A nagypéntek igazi értelmét, tartalmát csak a húsvét adja meg. Ezért beszélünk elevenítő, életadó keresztről. Jézus, aki szenvedést vállalt értünk, feltámadt. A szenvedésből gyakran születik csoda, ilyen a szülés is. Öt gyermekemből négy apás szüléssel jött világra, úgyhogy tudom, miről beszélek.