Fotó: Lambert Attila
A pici, családias hangulatú templom már tele, amikor nem sokkal a mise kezdete előtt megérkezünk. Az oltár mögötti domborművet egyelőre lepel takarja, az előtte álló, templomot formázó új tabernákulum – amelyet szintén ma áld meg a püspök – máris mindenki szemét az ég felé irányítja hosszú, merész tornyával. A plébános köszöntőjében többször, aztán a következő órákban még sokszor elhangzik Major György Ybl-díjas építész, a templom tervezőjének neve, aki most kórházban van – a mai imák így érte is szólnak. Nem tud jelen lenni ezen a nagy napon, pedig az ő régi álma valósul meg a szentély ékességének megáldásával.
Amikor Beer Miklós az oltár mellé lép, a lepel lehull, és máris előttünk a nagy pillanat: István felajánlja Máriának Magyarországot. A király áhítattal felfelé tekint, Mária arcán mintha némi aggodalom tükröződne. A sok arany az egész jelenetet égi fénybe vonja. Az alkotás feltárulása spontán tapsot vált ki a jelenlevőkből. A püspök megáldja a domborművet, és azért fohászkodik, hogy sokaknak adjon bátorítást.
Ez a kép népünknek az Istennel való találkozásáról beszél, amely Szűz Mária közvetítésével valósult meg – folytatja a prédikációban –, ami arra tereli a figyelmünket, hogy mit kaptunk az Egyház révén, és mi a reményünk forrása. Géza és István indított el bennünket a hit útján, a pápa pedig koronát küldött: ez elköteleződést jelentett, amely sokak szerint az egyetlen magyarázat a megmaradásunkra a történelem viszontagságai közepette. 2017-ben, Szent László évében azért imádkozzunk, hogy a hit járja át az életünket. Legyen átélt a hitünk, újuljanak és tisztuljanak meg a kapcsolataink, a közéletünk. Megosztottságunk, gyűlölködésünk helyett törekedjünk megbékélésre.
A mise végén a püspök az új tabernákulumot is megáldja, és arra kéri a híveket, hogy vigyék a világba a benne lakó Jézust, aki azt ígérte nekünk, hogy a világ végéig mindennap velünk marad.
A következő negyedórában az ünnepi alkalom vendégei közelebb mennek a domborműhöz: mindenki szeretné alaposabban megnézni, néhány képet készíteni róla, és előtte fényképezkedni. A ráirányuló reflektorokat hol leoltják, hol felgyújtják, mikor mit kérnek a fotósok. Mi sokkal részletgazdagabb képeket tudunk készíteni róla, amikor nem égnek a lámpák, mert a mennyei szférát érzékeltető sok arany erősen visszatükrözi a fényt. Az ünnepi együttlétnek ezek a hivatalos kötöttségektől már mentes percei éreztetik meg velünk először, milyen kedves, összetartó közösség a délegyházi egyházközségé. Senki sem akar otthoni teendőire hivatkozva elrohanni, hanem időt szán az alkalomra és a többiekre. Így van ez odaát, a művelődési házban is, ahová a vendégsereg nem sokkal később átvonul. Útközben a különleges, kéttornyos templomot és környezetét is lefotózzuk.
A fogadáson az alkotóval beszélgetek először. F. Orosz Sára elmondja, hogy Major Györggyel már korábban is dolgozott együtt, például a verbitáknak az építész által tervezett budatétényi kápolnájában az ő alkotása a keresztelőkút, a gyertyaállvány és a Krisztus „kézjegyeit” őrző, az istenember „itt jártam” üzenetét hordozó kerámialapok. Major György a kilencvenes években már beletervezte a délegyházi templomba ezt a domborművet, de sok éven át nem sikerült rá pénzt szerezni, a pályázatok sikertelenek maradtak. A kartonra grafittal megrajzolt változat azonban létezett. Az építész egyszer eljött Délegyházára műegyetemista diákjaival, és felerősítette a falra, pontosan oda, ahol most már a dombormű látható. Ott is maradt, így a templom közössége már sok éve szemlélhette vasárnapról vasárnapra. A mai napig vezető út fontos állomása volt, amikor F. Orosz Sára a Magyar Művészeti Akadémia köztestületi tagja lett, és pályázott, hogy a Kecskeméti Nemzetközi Kerámiastúdióban workshop keretében készíthesse el az alkotást. Ez azt jelentette, hogy bárki kérdezhette, fotózhatta munka közben. S noha a koncepciója már évekkel korábban letisztult, a rendhagyó alkotási folyamat, a sok hozzászólás, érdeklődés roppant érdekes és gazdagító volt számára. Egy világhírű ausztrál keramikusművész például – aki nemzetközi mesterkurzust tartott a kecskeméti stúdióban – azt mondta neki, hogy Szűz Mária arcát a domborművön sokkal frissebbnek és kortársabb hatásúnak látja, mint a vázlaton volt.
Puritán megfogalmazásra törekedett, és puritánok voltak a körülmények is, amelyek között a domborműelemeket január-februárban felszerelték: nulla fokban kellett dolgoznia mindaddig, míg Kiss Gábor majosházai polgármester a segítségére nem sietett. Fóliasátrat állított fel ugyanis, amelyet hősugárzókkal fűtöttek.
A művészi cél a bizánci ikonográfia méltóságteljességének és a kortárs szemlélet elevenségének keresztezése volt, továbbá az, hogy a két alak valódinak tűnjön, és ne kétdimenziósnak, noha csak centiméterekre emelkedik ki a síkból. Mária fátyla kobaltkék, ruhája alabástromfehér, a Szent Istvánt és Máriát elválasztó felület máz nélküli samottelemekből áll; tájat ábrázol, amelyen feltűnik a hármas halom motívuma. Mária bal keze az égre mutat, jelezve, hogy a hozzá forduló király valójában Istennek ajánlja fel Magyarországot.
Az új tabernákulum – amelyet Major György tervezett, és Molnár J. Iván iparművész készített el – egységet alkot a domborművel. Az égbe mutató torony részben elválasztja a két alakot, és velük a földi és a mennyei szférát.
A csupa szív Kis R. Sándor plébános már az első szavaival meglep: tudnunk kell, hangsúlyozza, hogy a templom megépülése jelentős részben az Új Ember és Bókay László kollégánk érdeme, aki a kilencvenes évek első felétől többször is tudósított a nagy tervről. Annak idején a délegyházi közösség számlaszáma is megjelent a lapban, és ennek nyomán elég gyorsan három és fél millió forint gyűlt össze a megrekedt építkezés folytatása céljára. Sándor atya káplánként Felföldi Bertalan plébánostól örökölte a nemes vállalást 1990-ben. Sok segítőkészséget tapasztalt, a püspökség többször is jelentős hozzájárulással támogatta őket, és külföldről is kaptak adományokat.
A helységnek valamikor az Árpád-korban volt utoljára temploma, de annak még a romjait sem találták meg. Korábban iskolákban tartották a miséket; a templomot, építésének fázisait követve, fokozatosan vették birtokba. Az előző és a mostani polgármester, Riebl Antal támogatását mindvégig élvezte; régen a telek is az önkormányzaté volt. A templom melletti Szent Erzsébet-szobrot Bethlen Istvánné, a korábbi polgármester állíttatta.
A plébános égbe szálló rakétának látja a tabernákulumot, amely a legfontosabb szentség méltóságát hangsúlyozza. A 2020-as eucharisztikus kongresszusra további fejlesztést, márványoltár építését tervezi a mostani fa helyett. Könnyes szemmel emlegeti a kórházban fekvő tervezőt, és megemlékezik azokról, akikkel valamikor együtt kezdtek el álmodozni a templomépítésről. „A többségük nem él már, vagy nagyon öreg, beteges. De a közösségünk virágzik, és hálásan gondol rájuk. Szereti a papját és a templomát.”
