Margitszigeti visszatekintő
Fotó: Éder Vera

 

Margitszigeti Szabadtéri Színpad. Éppen harminc évvel ezelőtt, 1987-ben, gyerekként jártam ott először. Az első nagyszabású nyári produkció, amelyet kültérben láthattam-hallhattam, az Aida világsztárokkal: Tokody Ilona, Giuseppe Giacomini, Isola Jones, Sztojan Popov… Maradandó élményt jelentett, de maradt vele a befejezetlenség okozta melankolikus hiányérzet is. Az időjárás ugyanis nem volt kegyes, a harmadik felvonás egy zápor miatt félbeszakadt. Gyors nejlonterítés, a kényszerszünet után illúzióromboló felmosás a színpadon és visszarendeződés a zenekari árokban. Onnan folytatták, ahol a jelenet abbamaradt: Aida a földön, apja, Amonasro lelki terrorja lassan hatni kezd. A negyedik felvonásra, a dráma kiteljesedésére már nem került sor, azt végérvényesen elmosta az eső. Az estére lassan elsötétlő felhős ég aggodalmas kémlelése a nyári játékok elmaradhatatlan feszültsége…
Sok minden történt azóta a Margitszigeten; a kagyló formájú háromezres nézőteret és a kiszolgálóhelyiségeket  néhány éve felújították, a színpad futurista védőtetőt kapott. A Budapesti Nyári Fesztivál központi intézménye pedig a vezető szerepet átvéve lényegében egyedül maradt itthon a klasszikusokat kínáló főbb nyári játszóhelyek versenyében. Igaz, az elmúlt évtizedekben is csak egyetlen valódi vetélytársa akadt: a Szegedi Szabadtéri Játékok. A Dóm tér kínálata a tömegigény kiszolgálására való hivatkozással felhígult, korábban kivívott nemzetközi státusza rangos külföldi vendégművészek híján „helyi érdekeltségűvé” vált. Világhírű művészeket felvonultató, nagyszabású – de legalábbis arra törekvő – operaprodukciókra maradt a Margitsziget. Idén nyáron a Porgy és Bess, a mexikói–amerikai Ailyn Pérez, a koszovói Rame Lahaj és az olasz Gabriele Viviani nevével fémjelzett gála, valamint A trubadúr volt soron. Az utóbbi Vámos László megpatinásodott rendezésének búcsúztatása is volt, amelyet először 1995-ben éppen a szegedi játékokon mutattak be, majd két évtizeden át az Erkel Színházban és az Operaházban tartottak műsoron. Annak idején, 1938-ban, a Margitszigeti Szabadtéri Színpad június 18-ai megnyitóján köszöntőt mondó Jan Kiepura és a Butterfly-nagyáriát éneklő Gyenge Anna (Anne Roselle) „avató” fellépése után, július 8-án A trubadúr volt az első teljes opera-előadás. Manricót a milánói Scala egyik vezető tenorja, Aureliano Pertile alakította. Verdi népszerű zenedrámája máig a legtöbbször játszott darabok közé tartozik a szigeten. 1972-ben például három alkalommal a bolognai Teatro Comunale vendégjátékában került színre, de 1979 nyarán is egymást váltották benne a különböző nemzetiségű sztárénekesek. Az idei Trubadúr zenei szempontból a lehető legszebb ígéret volt a minőségi nyári operajátszás reneszánszát illetően. Az azer(bajdzsán)i Dinara Alieva fellépése, megformálás és átélés tekintetében egyaránt hibátlan Leonorája is azt bizonyította, hogy a közelmúltban lezajlott generációváltást követően – az 1930-as, ’40-es években született, hosszú pályafutású legendák visszavonulása után – sem ért véget (teljesen) a sokat emlegetett és sokszor elbúcsúztatott aranykorszak. Alieva a Verdi-éneklés csúcsain jár. Tökéletesen kiegyenlített „olasz hang”, amelyet különleges egzotikus tónusa tesz még izgalmasabbá. Nyugodt nagyvonalúsággal ívelt legatók, kristálytiszta magasságok, tévedhetetlen pontossággal pergetett koloratúrák… Hamisítatlan bel cantót művel, de a szép éneklés koncentrált technikai kivitelezése egy pillanatra sem megy az életszerűség, a figurai hitelesség rovására. A meggyőzés, a nagyformátumúság és a kifejezés bősége terén Komlósi Ildikó Azucenája ugyancsak az eszményi kategóriába tartozik. Az édesanyja máglyahaláláért bosszút fogadó, tragikus sorsú cigány asszony az ő olvasatában nem egy boszorkányos kinézetű, tébolyodottan botorkáló szépkorú, hanem egyenes tartású amazon, a vélt-valós igazságáért eltökélten küzdő, ugyanakkor rendkívül érzékeny, szenvedő hősnő. Ez az Azucena Komlósi árnyalatokban, finom részletmegoldásokban gazdag tolmácsolásában a reveláció erejével ható operai kuriózum. Színészileg visszafogott, egy kissé megilletődött Man­ri­có­ként Riccardo Massi mutatkozott be Budapesten. Jóllehet az olasz művészt túl világos, mesterségesen „felhúzott” matériája alapján a nemzetközi másod-harmad vonalhoz sorolnánk, de színpadra termett, imponáló biztonsággal éneklő spinto tenorként a hangfaját tekintve ínségesebb jelenünkben érthetően jobb pozíciót foglalhat el a zenei világpiacon. A leköszönő Vámos-rendezés tömegjeleneteinek némafilmes ágálásokra emlékeztető kliséi, a kar és a statisztéria operaparódiákba illő jelmezei sokszor komikusak, de ez most nem számított. A trubadúr énekes gárdáját nézve – nem megfeledkezve Kálmándy Mihály ez alkalommal fáradtabban szóló Luna grófjáról és Cser Krisztián energikus Ferrandójáról sem – olyan előadás kerekedett, amely a világ bármely nagy operaházában megállta volna a helyét.
A Bán Teodóra által vezetett nyári fesztivál meghívásai az utóbbi években elsősorban tenoroknak szóltak. Ennek köszönhetően a rendszeres „szigetelők” – meglepetéseket és olykor csalódásokat átélve – némi képet kaphattak az általános tenorhelyzetről. Rubens Pelizzari Kalafot, Andrea Carè Pinkertont, Thiago Arancam Radamest, Nutthaporn Thammathi Asszádot, Giancarlo Monsalve – Béatrice Uria-Monzon Toscája mellett – Cavaradossit, Giuseppe Filianoti Alfredo Germont-t, Marc Heller pedig Otellót énekelt a Margitszigeten. A világsztárokkal hirdetett első operagála vendégei tavaly ugyancsak tenorok voltak: Martin Muehle, Sébastien Guèze és James Valenti.
A szervezőgárda jövőre egy bátor döntéssel tovább emeli a tétet és a művészi mércét: 2018. június 22-én és 24-én a Salome szabadtéri bemutatójára kerül sor a nyolcvanéves margitszigeti színpadon. Richard Strauss – Oscar Wilde szövegére komponált – egyfelvonásos operája, a Salome látványos bibliai-történelmi közegben játszódik, de finoman szólva nem tartozik a nyári slágerdarabok közé. Defektusokat felvonultató, letaglózó lélektani dráma a századforduló merészülő „szókimondásával”, vadul burjánzó zenével elbeszélve. Az Anger Ferenc rendezte produkció (egyik) szenzációja, hogy az előadás díszlete az evangéliumi történet eredeti helyszínét, a Machaerus erőd digitálisan rekonstruált oszlopos udvarát fogja megidézni a szentföldi (jordániai) sasfészek feltárását vezető Vörös Győző és Dobrosi Tamás közös munkájának eredményeként. Salome: Rost Andrea, Jochanaan (Keresztelő János): Cser Krisztián, Heródiás: Komlósi Ildikó. És a vendégművész ismét egy tenor, igaz, ezúttal a német karakterénekesek élvonalából: Gerhard Siegel, aki korunk tán legkiválóbb Miméje és – ami ez esetben fontosabb – Heródese.