A súlyos pénzügyi válság, amely 2007 második felében tört ki, vakítóan és tragikusan megmutatta azon alapok bizonytalanságát, amelyekre a pénzügyi világ épül. A válság a túlzott optimizmus légkörében tört ki: az emberek bizalommal voltak egy rendszer iránt, amely azt az illúziót keltette, hogy csakis folytatódhat a növekedés. Ezzel járt együtt az, hogy a kölcsönnel nyakló nélkül visszaéltek, és növelték a béreket a szükséges biztosítékok nélkül. Sokan nem tudtak vagy nem akartak felelősséget vállalni tartozásaikért. Ráadásul különféle pénzügyi újdonságok (trükkök) jelentek meg, amelyek híján voltak az igazi átláthatóságnak, a (becsületes) kormányellenőrzésnek. Zabolátlan spekuláció, titkos hazugságok, beruházások, amelyek lehetetlen nyereséget ígértek – ezek lettek a pénzügyi vállalkozások „normális” eljárásmódjai. Ma szenvedjük a következményeit egy olyan globális gazdaságvezérlésnek, amely felelőtlen volt, képtelen arra, hogy korlátozza kevesek nagyravágyását és kapzsiságát. Megint csak a leggyengébbek, a tartósan szegények fizetik a legnagyobb árat; képtelenek megbirkózni adósságaik visszafizetésével, következésképpen milliók veszítik el munkájukat, igen sokan otthonukat. Azokat, akik a katasztrófát okozták, intézményeikkel együtt számos országban állami pénzalapok segítik, abban a (sokszor csalfa) reményben, hogy így talán mindenki számára elkerülhető a legrosszabb. Nagyon is nyilvánvaló a jelen rendszer kétféle irányelve: magánosítani a hasznot, és társadalmasítani a veszteségeket. Kevés ország tűnik képesnek arra a pillanatnyi helyzetben, hogy majd megvalósítsa például azt a nemzetközi pénzügyi elköteleződést, miszerint 2015-re gyökerestől kiküszöbölik a végletes szegénységet és éhezést. Jelenlegi helyzetünk valódi okai nem csupán a pénzügyi rendszerben fellépő technikai hibák. Nem is a gazdasági tevékenységből folyó jogos haszon dönti romba a nemzeti és nemzetközi életet. Jelenlegi helyzetünk elsősorban egy mély erkölcsi válság eredménye – nagyravágyás, elszabadult kapzsiság, a „leghatalmasabb”, a pénz törvénye uralja a világot. Következésképpen – és a megoldáshoz ez az egyetlen valós út – napjainkban erkölcsi megújulásra van szükség a modern társadalmak és a kereskedelmi kapcsolatok széles skáláján. Ez az alapja a Szentatya e havi szándékának – felhívás arra, hogy a világgazdaságot felelős módon úgy irányítsák, hogy az valós közösségvállalást hozzon létre, és megtanuljuk, hogy szükség van a gondolkodásmód megváltoztatására abban, ahogy együtt élünk a világban, hogy ez az együttélés új eszméket és modelleket eredményezzen. Maga a pápa számos alkalommal erőteljes és jól kidolgozott nyilatkozatokat tett erről a témáról; most pedig imádkozzunk a Szentatyával, hogy ez a válság, amely egyaránt jelenthet veszélyt és kedvező lehetőséget, tegyen minket egyre alkalmasabbá arra, hogy tartós változást hajtsunk végre. Nem folytathatjuk azzal, hogy pusztán gyalázzuk azt az egyenlőtlenséget, amely fennáll a gazdagok fogyasztásának magas szintje és a szegények helyzete között (igaz, hogy ez utóbbi egyre tragikusabbá válik). A jelenlegi válság kedvező alkalom arra, hogy komolyan elmozduljunk a másféle eszközökkel élő gazdaság felé. Hiszen már bebizonyosodott, hogy amikor a politikát valóban összekapcsoljuk a közjóra irányuló törődéssel, pár hónap leforgása alatt óriási pénzösszegeket lehet előteremteni a pénzpiac megmentésére. Igenis lehetséges nagy megoldások érdekében nagy erőforrásokat előteremteni.
Missziós szándék: Imádkozzunk, „hogy Afrika egyházai a földrész minden vidékén jelei és eszközei legyenek a kiengesztelődésnek és az igazságosságnak”. Tavaly október 4-től 25-ig tartották Rómában a második Afrikával foglalkozó püspöki szinódusi közgyűlést. Ennek témája: „Az egyház Afrikában a kiengesztelődés, az igazságosság és a béke szolgálatában. »Ti vagytok a föld sója; ti vagytok a világ világossága. «” Afrika mintegy hatszázhatvan püspökének jó egyötöde vett részt az ülésen, más főpásztorokkal és szakértőkkel együtt, összesen kétszáznegyvennégyen. A közgyűlés összefoglalt üzenetét a még ezután megjelenő pápai dokumentumban fogalmazzák majd meg. A szinódusi felszólalások egy-két részlete hozzásegít minket ahhoz, hogy megértsük, konkrétan miért is imádkozzunk. Peter Turkson bíboros, főrelátor (különleges tanácsadó) felidézte a világrész súlyos problémáit. Ezek: a szekták terjedése, etnikai összeütközések, elvándorlás, a házasság intézményének válsága (családok felbomlása, szexualitás, abortusz, fogamzásgátlás, génmanipuláció), drog- és fegyverkereskedelem, klímaváltozás (szárazság, áradások, éhínség). Afrika a jövő világrésze. Az elkövetkező negyven évben erős népességnövekedés várható itt: 2050-ben kétmilliárd lesz a kontinens lakosainak száma, a mostani kétszerese. Potenciális munkaerő- és energiaforrásai azonban csak akkor válnak valósággá, ha Afrika felszabadul az éhezés és a rosszultápláltság igája alól. A közéletben meg kell valósítani a demokráciát, a jog elsőbbségét, a törvényességet, a független igazságszolgáltatást. Alapvető az élelmezési biztonság; az elmúlt két évben az éhséglázadások huszonkét ország kormányait ingatták meg. A szinódusi atyák keserűen említették meg, hogy a társadalom egyre inkább eltávolodik a hagyományos értékektől; különösen sok támadás éri a családot és a házasságról alkotott hagyományos felfogást. Az egészséges családokat fenyegetik a konfliktusok, a szegénység, a különféle hiedelmek, mágikus gyakorlatok és a betegségek is, így a malária és az AIDS. A nők helyzete csupán némileg javult. Az egyház nem mehet el tétlenül e súlyos problémák mellett, de a szinódus természetesen nem valami sajátos ENSZ-ülés, hiszen központi témája Krisztus, a kiengesztelődés, az igazságosság, a béke volt.
