Fotó: Calvin College/YouTube
A korábban dizájnerként dolgozó idahói (USA) Justin Skeesuck súlyos neuromuszkuláris (ideg- és izomrendszeri) betegsége miatt nem tudja használni a végtagjait. Ennek ellenére zarándokútra indult legjobb barátjával, Patrick Grayjel. A Szent Jakab-utat, az El Caminót járták végig, majd könyvet írtak élményeikről. Egy velük készült interjúban nemrég visszaemlékeztek az út fizikai fáradalmaira, és arra, mennyire érezhetően velük volt Isten az útjuk során.
Amikor egy El Caminóról szóló műsort nézett a tévében, a kerekesszékben élő Justinba hirtelen beléhasított a gondolat: „Ezt meg kell csinálnod.” Felvetésére, hogy mehetnének együtt, Patrick azzal a mondattal válaszolt, ami később a közös könyvük címe is lett: „Majd én tollak” (I’ll push you).
Justin sok mindenkinek hálás azért, hogy életben és mozgásban tartják őt: Krisztusnak, aki az élete sarokköve; Kirstinnek, a feleségének, aki évekkel ezelőtt úgy ment hozzá, hogy tudta, hogyan fog alakulni a betegsége; a gyerekeinek, Jadennek, Noah-nak és Laurennek; és természetesen Patricknek, aki rengeteg alkalommal felemelte már őt, amikor magába zuhant.
„Ezekre a kapcsolatokra támaszkodtam mindig… A lelkem rajtuk keresztül kereste a fényt és a világ szebb arcait, és igyekeztem nem arra koncentrálni, hogy »jaj, milyen szerencsétlen vagyok«. Nem esett volna nehezemre összekuporodni egy sarokban, és csendben elfonnyadni ott – de máshogy döntöttem. Mert dönteni kell.”
Patrick viszont Justinnak hálás, neki tulajdonítja, hogy már máshogyan tekint a nehézségekre és a kihívásokra, mint azelőtt. Arra jutottak, hogy amikor kitűznek maguk elé valamilyen célt, mindig a miértre összpontosítanak, nem a hogyanra. Ez segített Patricknek vállalni a fizikai megterhelést, amikor a barátját egy-egy újabb emelkedőn kellett feltolnia. „Ha igazán fontos valaminek a miértje, ha annyira hiszel benne, hogy tűzön-vízen keresztülviszed, akkor találsz rá megoldást, még ha a hogyan nem is tűnik egyszerűnek. Megcsinálod, mert hiszel benne. Ha már az elején belemerülsz a részletekbe, annyira elveszel bennük, hogy végül bele sem kezdesz az egészbe.”
Természetesen Patrick és Justin is rengeteg „tamáskodó” véleményt hallgatott végig, amikor megosztották másokkal nagy tervüket. Volt, aki egyenesen őrültnek nevezte őket – ez azonban csak olaj volt a tűzre.
Justin azt mondta, a zarándoklat felnyitotta a szemét arra, hogy mennyi jó van a világban. Rengeteg segítséget kaptak útközben, néhány órára vagy akár több napra is társul szegődtek melléjük mások, olykor elmondhatatlanul nehéz helyzetekben.
Patrick számára az út egyik legfontosabb tanulsága az a fajta hozzáállás volt, amelyet „sabbatinak” nevez, utalásképpen az Úrnak szentelt napra, amelyet megállásra, megpihenésre kellene fordítanunk. Talán vasárnapi mentalitásnak nevezhetnénk ezt, hozzátéve, hogy nem csupán szombaton vagy vasárnap élhetünk e szerint. Jézushoz hasonlóan mi is megállhatunk, elvonulhatunk, távolságot vehetünk mindattól, ami szétszórttá tesz; megpihenhetünk szeretteink körében.
A Caminót ilyen hosszúra nyúlt „sabbatnak” érezték: amikor túl sok volt a feszítő körülmény, egyszerűen megálltak, és megpihentek. Ezt a mentalitást hazavitték magukkal az útról, a családjaikban is bevezették, és megtapasztalták, mennyire előreviszi és bensőségesebbé teszi a kapcsolatokat.
Ha hagyod, hogy az életed valamennyi területét átjárja ez a hozzáállás, a döntéseidre is hatással lesz; könnyebben pihensz meg mások jelenlétében, és másoknak is könnyebb lesz megpihenniük a te jelenlétedben. Ez a mentalitás sebezhetőbbé tesz, de meghittebbé válnak tőle a kapcsolatok. Úgy hozza össze az embereket – véli Patrick –, ahogyan Jézus szerette volna, hogy együtt legyenek: olyan közösséget alkotva, amely ellenáll a zavaró, szétszóró, szétszakító tényezőknek, s amely engedi, hogy tagjai megpihenjenek egymás társaságában, közel lépjenek a másikhoz, és egymás közelségében maradjanak.
Forrás: Aleteia.org
Fordította: Verestói Nárcisz
