Fotó: B. I.
Majd’ kétszáz éves felfedezői, kutatói múlt, magyar hagyomány és „jelenlét” folytatója. Kőrösi Csoma Sándor 1822-ben jutott el Szrinagar és Leh érintésével Zanglába, ahol megkezdte gyötrelmes, de eredményekkel teli indiai éveit. Aztán elindult többek között Vámbéry Ármin, Stein Aurél… – és Baktay Ervin, akinek itthon talán a legtöbbet köszönhetjük India mélyreható, empátiával való megismertetése terén. Az Oxfordi Egyetem Keleti Tudományok Karán immár húsz éve tanító Bangha Imre irodalom-központú érdeklődését azonban elsősorban nem ők, és nem is a gigantikus hindu eposzok vagy a nagy indiai klasszikusok keltették fel…
– Tizenhat-tizenhét évesen a jóga és a mögötte lévő indiai filozófia terelt ebbe az irányba. Nem vallásnak mondanám, inkább élet- és gondolkodásmódnak. A ’80-as években, bármennyire is kezdett kinyílni a világ, elsősorban Európára figyeltünk. Megfogott annak a felfedezése, hogy Európán kívül is milyen gazdag kultúrákat találni. A nagy elődök „útközben” kerültek elő, különösen Kőrösi Csoma Sándor és Baktay Ervin, akikkel kicsit részletesebben is foglalkoztam. Lelkesítően hatott rám, hogy jártak előttem Indiában olyan magyarok, akiknek hasonló volt az érdeklődésük. Tőlük tanultam meg, hogy ne csak könyvekből, hanem a nyugatiak által gyakran lenézett, ám hiteles helyi tanítómesterektől ismerjem meg az indiai kultúrát.
Kőrösi Csoma Sándor, Stein Aurél, Baktay Ervin, Germanus Gyula… Ázsiát és különösképpen India „vonzáskörét” bejáró, felmérő és leíró magyar (származású) világjáró kutatók. Mit tapasztalt, számon tartják őket Angliában? Hivatkoznak rájuk?
– Nagyon különböző a megítélésük. Leginkább Stein Aurél ismert. Ő nagyon is jelen van, már csak azért is, mert brit megbízásra dolgozott, és vonatkozó gyűjteményének nagy részét a British Museumra hagyta. Két angol nagymonográfia foglalkozik vele. Kőrösi Csoma Sándor már kevésbé van a köztudatban, ami meglepett. Kőrösi Csomát jobban ismerik Magyarországon, Stein Aurélt kevésbé. Angliában fordított a helyzet: Csoma Sándort inkább csak a szakemberek emlegetik; a tibetisták mondják róla, hogy „a nagyapánk”. Ő igazából nem attól lett nagy, hogy tibeti–angol szótárt készített. Előtte már ketten is megtették ezt. (Az egyiket még publikálták is, csak használhatatlan volt; a másik jól sikerült, viszont nem jelent meg.) Csoma Sándor egy tudományág, a tibetológia alapítója, ami sokkal nagyobb dolog, mint a szótárkészítés. Nyugaton minden tibetológus tőle származtatja magát. Valójában az ő szótára és nyelvtana alapján ismerte meg a világ a tibeti kultúrát. De nincs az őt megillető helyen. Egyszer írtam a dalai lámának, hogy küldjön néhány sort róla. A titkáráig jutottam el, aki visszaírt: mondjam el, ki volt Csoma Sándor. A buddhizmus „felfedezéséről” szóló egyik legnépszerűbb angol monográfia pedig egy csodabogárnak állítja be, aki nem volt hajlandó mosdani, és hiábavaló aszkétaéletet élt.
Baktay Ervin India művészete című könyvét a megjelenése után nem sokkal lefordították németre, angolul viszont nem érhető el. Őt úgy ismerik, mint az Indiában óriási kultusszal rendelkező, világhírű magyar–indiai festőnő, Amrita Sher-Gil nagybátyját.
Germanus a legutóbbi kutatások szerint „negatív figura”. Kitalált dolgokat. Messziről jött ember azt mond, amit akar. Magyarországon a szakemberek kritikusan kezelik, a nagyközönség azonban változatlanul kedveli az Allah Akbar!-t és a felesége által vagy a feleségével, G. Hajnóczy Rózsával közösen írt Bengáli tüzet… Egy, a Harvardon tanító magyar kolléga nemrég egy angol nyelvű cikkben írta le, hogy tudományos szempontból szinte értékelhetetlen. Sántinikétani éveiről szóló saját kutatásaim is ezt erősítik meg.
Baktay hozzáállása éppen az ellenkezője volt Germanusénak. Baktay úgy indult el, hogy szerette Indiát. Jóllehet az angolok között is mozgott, zavarta, sértette az a brit réteg, amely lenézte az indiaiakat. Baktay mélyen értette Indiát, rajongott érte, és eltávolodott azoktól, akik a fehérek felsőbbrendűségét hangoztatták. Germanusnál, Hajnóczynál erős a felsőbbrendűség érzés, Baktay keményen szakított ezzel a nézettel.
Hogy néz ki ma Baktay Indiája?
– A globalizáció korában élünk, és India része e globális világnak. A Baktay korában megtapasztalt és általa közvetített egzotikum ma már mondhatni általánossá vált. Szinte minden magyar nagyvárosban nyíltak indiai vendéglők, bárhol találkozhatunk az országból származókkal. Ma egész tudományág épül arra, hogy mit jelentett a kolonializmus, és milyen a posztkoloniális világ. Ennek megvannak a politikai felhangjai, de kétségtelen, hogy az egykori gyarmatok bevonódtak a globális vérkeringésbe. A Nyugat tele van indiai értelmiségiekkel: orvosok, mérnökök, tudósok, egyetemi tanárok… – és nagyban hozzájárulnak a világ fejlődéséhez.
A gyarmati sérelmek mára teljesen háttérbe szorultak; az egykori ellentétek elsimultak?
– Nem egészen. Kicsit úgy van ez, ahogy Németország a holokauszttal. Az angolok érzik, hogy – finoman szólva – nem viselkedtek úriemberként odaát. Más oldalról nézve az angolok nélkül ma nem létezne egységes India, és az indiai demokrácia is a gyarmati világból nőtt ki. E fontos eredményeket nem lehet letagadni. Ugyanakkor az indiaiakra vonatkozó egykori hátrányos megkülönböztetés, a gyarmatosítás erőszakos, „állati” volta magyarázhatatlan és nehezen megbocsátható. A korszak történéseinek, ellentmondásainak feldolgozása és elemzése hosszú időbe telik. A posztkoloniális tudományok képviselői Indiában és Angliában is ezt kutatják.
A Nyugat arroganciájáról, durva érdekérvényesítéséről beszéltünk. Ugyanakkor az érzékeny, meditatív, erényközpontú hinduizmus, buddhizmus ősi eredőhelyéről, a „békességszerző Gandhi Indiájából” ma rendre olyan hírek érkeznek, amelyek nőkkel, gyermekekkel szemben – gyakran csoportosan – elkövetett erőszaktevésekről szólnak. Hogyan fér össze India hagyományos „kényes erkölcse” és ez a fajta teljes kontrollvesztés?
– Mi szerencsések vagyunk abból a szempontból, hogy Gandhin keresztül, Baktay „közvetítésével” a hinduizmus békésebb oldalát ismertük meg. De ha belenézünk a történelembe, azt is láthatjuk, hogy a brit gyarmatbirodalomnak India adta a hadseregét. Indiának van egy kemény, militáris oldala, ahol a pozíció, a személyes érdek kerül előtérbe. A kasztrendszerből adódóan agresszív világ is, ahol a társadalmi ranggal sokan visszaélnek. Indiában a törvényeket olykor felülírják a szokások. Néha egy egész település falaz egy erőszaktevőnek, vagy a családon belül „igazságot tevő” gyilkosnak. Ezek szörnyűségek. Gyakran a hagyományok védik meg a kiváltságos helyzetben lévőket, a férfit a nővel, a magasabb kasztút az alacsonyabbal, a hatalmon lévő politikust az ellenzékivel szemben. A hatalmi struktúra zavaros. Az indiai választások során sok jelöltet megölnek; döbbenetes, hány haláleset történik egy-egy kampány idején. Ebből a szempontból még nagyon más ez a világ, de India minden tekintetben feljövőben van. Meg kell küzdenie a korrupcióval, a magával hurcolt terhekkel, látványos volta azonban tagadhatatlan.
Olvastam, hogy többször is találkozott Teréz anyával…
– Első indiai utamtól kerestem a módját, hogy „gazdag európaiként” – hiszen a ’90-es évek Indiájában egy átlag magyar is gazdagnak számított – miként segíthetem a legalsó társadalmi réteg szegényeit. Csekély hatásfokú, közvetlenségre törekvő önkéntes munkám kapcsán ismerhettem meg Teréz anyát. A gyarmati világban a nyugatiak kezében volt a hatalom, most pedig az a döntő, hogy kinek a zsebében van a pénz. Óhatatlanul választóvonalak keletkeztek, szakadékok nyíltak. Egy ottani szegénnyel nem lehet barátként leülni beszélgetni úgy, hogy nálam a repülőjegyem és baj esetére az övékhez képest vagyonnyi pénzem. Indiában tanulva, majd a kutatásaim közben is igyekeztem alkalmakat találni, amikor egyenlőként érthettem szót másokkal. Teréz anyával kapcsolatban is az a legmeghatározóbb élményem, hogy úgy járt-kelt közöttünk, mint egy hétköznapi ember. Egyszerűen jelen volt, támadhatóan. És támadták is. Például azért, hogy az indiai túlnépesedés ellenére miért emel szót a fogamzásgátlás ellen. Benne volt ezekben a vitákban. Annyira „reális” és „erős” volt, hogy én nem tudom távoli, idealizált szentként elképzelni, szentként emlegetni. Ő Teréz anya, akit láttam, aki köztünk járt.
Itthon megjelent könyvei között útleírást, fordításköteteket, illetve a bengáli és a magyar irodalom kapcsolatával foglalkozó munkát is találunk. Melyek a fő kutatási területei?
– Két nagyobb területet kutatok. A Jöttem a Gangesz partjaitól című könyvemben a bengáli kultúra európai fogadtatásával foglalkoztam, azt vizsgálva, hogy a XIX. századtól a XX. század végéig hogyan alakult az indiai kultúráról alkotott képünk. A másik, ami számomra még érdekesebb, jóllehet nem kötődik Európához: az óhindi irodalom. Hindi irodalmi alkotások a XIV. századtól kezdve maradtak fenn. Az idők során mérhetetlen mennyiségű mű született. A gyarmatosítás, a nyugati kultúrával való találkozás azonban gyökeresen megváltoztatta az indiai irodalmat. Engem elsősorban az érdekel, hogy mi történt, mi minden jött létre a már világszerte megismert és elismert ősi indiai klasszikusok megszületése utáni, illetve a britek érkezése előtti időszakban. Egy hazai történész kollégám azt mondta, otthon történeti-irodalmi újdonságokra akkor és úgy lehet lelni, ha egy levéltárban sikerül találni valamilyen félrekatalogizált, elfekvő dokumentumot. Az indiai irodalom messze nincs ennyire feldolgozva, a művek jelentős része csak kéziratok formájában érhető el levéltárakban, különböző gyűjteményekben. Sokrétűsége és gazdagsága miatt is nehéz képet kapni arról, hogyan működött ez a kultúra a XIV. és XVIII. század között. India tényleg kincsesbánya ilyen szempontból is. Bárhová megyek, mindenhol találok olyan műveket, amelyekkel a megírásuk óta eddig senki sem foglalkozott.
Rámájana, Mahábhárata, Pancsatantra, Kálidásza Sakuntalája, a XX. századból Rabíndranáth Tagore… Nagyjából ezen „klasszikusokat” ismeri a nagyvilág. Milyen színvonalú az indiai irodalom, mire hívná fel a figyelmet?
– Nagyon sok jelentős szerzőt és művet tudnék említetni. De ugyanaz a baj, mint a magyar irodalommal: ha nem születnek nagyszerű fordítások, ami ma elsősorban persze angol fordításokat jelent, akkor Nyugaton nem kerülnek be a köztudatba. Köztük számos alkotás ma is népszerű Indiában. De gondoljunk bele, az Ómagyar Mária-siralommal és késő középkori kódexirodalmunkkal nagyjából egyidős, bár nyelvi távolságukat tekintve jóval nehezebben értelmezhető szövegekről beszélünk, amelyek magyarázat nélkül már alig vagy egyáltalán nem érthetők. Jórészt az óhindi nyelvű költészettel foglalkozom, amely a késő középkor és a kora újkor egyik leggazdagabb költői nyelve. A prózai műveket inkább perzsául vagy szanszkritul írták.
Indiában huszonhárom, az alkotmány által elismert nyelv van, emellett különböző státuszban több száz egyéb. A nagy nyelvek legtöbbjének pedig óriási az irodalma. A legnagyobb persze a hindi, amely a lélekszám alapján világviszonylatban is egyike a legtöbbek által beszélt nyelveknek. Hatalmas a bengáli irodalmi hagyomány is, amelyből Rabíndranáth Tagore költészete fakadt. De említhetem még az irodalmukat tekintve szintén nagyon gazdag tamil, telugu és maráthi nyelveket is. Az ódon szövegeket ma már általában kommentárokkal olvassák.
Mit képes kiragadni ebből a tengernyi szövegből? Hogyan tud fókuszálni, specializálódni e beláthatatlan irodalmi térben?
– Körülbelül tíz projektem fut párhuzamosan. Ezekből az egyik legérdekesebb az óhindi irodalom kezdeteinek felmérése. Sikerült megtalálnom a második legrégebbre datálható hindi művet: egy 1366-ban írt elbeszélő költeményt. Katalogizálva volt ugyan, de mivel Gudzsarátban, a hindi nyelvterületen kívül őrizték, nem jelent meg a hindi irodalmi köztudatban. Az előzményeiről sem nagyon tudtak. Ezt a munkát szeretném mielőbb befejezni. Sokszor találok párhuzamokat a magyar irodalommal. Nálunk a középkorban a magas irodalom nyelve a latin volt, Indiában a szanszkrit vagy a perzsa, attól függően, hogy hindu vagy muszlim írt. (Időnként még az arab is bejött.) Idővel azonban elkezdtek a helyi emberek nyelvén írni. Minek köszönhető ez? Indiában nem volt olyan, mint az európai reneszánsz, amely megteremtette a népnyelvi irodalmat, de valami ott is történt. Ez az egyik kutatási területem. Emellett foglalkozom kéziratos könyvek, különböző szövegváltozatok összehasonlításával, kiadásával, és gyakran írok cikkeket a megjelentetett anyagokról. Ez a kutatásaim legfontosabb része. De jelenleg van például egy egészen más kötettervem is: a diákjaim fordításaiból összeállítok egy kortárs hindi novelláskötetet.
A stabil oxfordi tanári jelenlétét, a futó kutatásait és az otthoni ismeretterjesztő, magyar nyelvű fordítói munkáit hogyan tudja „harmonizálni”?
– Oxfordban élek, általában a vakáció idején utazom a családdal Magyarországra, Erdélybe; az iskolaév határozza meg a mindennapjaimat. Jó dolog, hogy az Oxfordi Egyetem is elismeri, ha magyarul megjelenik valamilyen könyvem, tanulmányom. Számon tartják a publikációimat. Magyarországhoz az érzelmi kötődésen túl tudományos kapcsolat is fűz. Az ELTE Indológiai és Indoeurópai Nyelvtudományi Tanszékének címzetes egyetemi tanára vagyok, és időnként ott is tartok órákat.
A tudományt nem egy magába zárkózó, befelé forduló tevékenységnek képzelem, hanem nyitásnak egy másik kultúra minden szintje s azon keresztül a másik ember felé. Az a másik ember pedig lehet egy nincstelen indiai is. Valaki, akinek szüksége van rám, a munkámra, a figyelmemre. Ezzel a hozzáállással messze többet kaptam Indiától, mint amennyit én adni tudtam.
