Akkoriban a fészerben minden szerszám glédában állt, letisztítva támaszkodott a falnak. Most pókhálósan, egymáson átdőlve várja a sok egyforma fanyél, hogy valaki végre rendet vágjon köztük.
Úgy gondoltam, hogy az ő ereje, szívóssága örökké tart. Hogy itt felejtik az égiek, és még akkor is kapál, permetez és befőttet tesz el, amikor én már nem leszek. Szomorú felismerés volt a valóság. A szanatórium rácsos ágyában rövid délelőtti árnyékká zsugorodott anyám. Már nem evett és nem ivott. Csak szavainkat falta mohón a kerítés alatt beszabaduló vaddisznócsapatról, a paradicsomvészről, a rózsabogarak elszaporodásáról, a gereblye fogain himbálózó siklóról és unokái egész völgyet bezengő sikításáról. Sápadt arca kipirult az erdő és a kert híreitől. Nővéremmel csak álltunk, és tehetetlenül néztük nyolcvanas, elfogyó testét. Az almafa odvába temessetek, hogy hamvaimban is hallhassam a madarak énekét! A kórtermet fonák ritmusok lengték körbe. A közeli kápolna misére sántikáló harangpárja illetlenül kondult bele a rádióból recsegve kiszabaduló Bach-korál ütemeibe. A szabálytalan szívverés sem találta meg az összhangot az infúzió monoton csepegésével. Fals szimfónia volt ez.
Néhány hét múlva újra hallhattuk a harangokat. A ravatal mellett mélyebb, sötétebb tónust öltöttek fel. Búcsúzósat. A kántor is kitett magáért, a népének bezengte az egész erdőt. A szemközti bércről visszapattanva még egyszer hátrakiáltott első sora, mielőtt eltűnt a fenyőrengetegben: Látjátok, testvérek, ennyi az élet. A kápolnából a fasoron keresztül sétáltunk át a kertünkbe, a kedvenc almafához. A telek legvégében állt, annyira közel az erdő fáihoz, hogy mikor anyám negyven éve elültette, a meglett korú tölgyes már akkor örökbe fogadta a formás csemetét. Bőtermő volt, jóízű gyümölcsöket adott. Egyik nyáron megrepedt a kérge, nem tudtuk soha begyógyítani. Azon a helyen alakítottunk ki egy parányi fülkét a csupor nagyságú agyag-urnának. A szertartás után gyantával ragasztottuk vissza a faháncsot, teljesítve a benne nyugvó akaratát.
A fa alá kis pad került, amelyen gyakran elidőztem, amikor nővéreméket meglátogattuk. Szaladtak az évek. Az almafa újabb nemzedéket látott felnőni, és örömében még finomabb jonatánokat érlelt. De minden jónak vége szakad egyszer. Napra pontosan húsz év múlva anyám után a sógorom is elment. A gyerekek már kirepültek, a főváros beszippantotta őket, nővérem pedig egyedül nem tudta ellátni a házat és a nagy kertet. Döntenünk kellett, hogyan tovább. Nagy dilemma volt, majd beleszakadt a lelkünk. Hozzánk költözzön, a gyöngyösi társasház szobájába? Vagy egy kisebb kertes házba egyedül? A mátrai faluban maradjon? Vagy inkább a gyerekei közelében lakjon? Gondok egész sora aggasztott, de álmaimban egy kérdés soha nem hagyott nyugodni: mi lesz az almafával? Anyánkat nem hagyhatjuk ott, nem bízhatjuk az új tulajdonosra, egy vadidegenre. Utolsó kívánság ide vagy oda, az urna velünk jön. Méltó helyre kerül majd újra, más madarak énekével egy másik gyümölcsfába. Elszántuk magunkat és léptünk.
Az asztalos mélyebb barázdát keresett, beleillesztette a vésőt, és először óvatosan kopogtatta meg a kalapácsával. Aztán erőteljesebben, míg végül jól nekifeszült. A kéreg végre lepattant. Váratlanul ért bennünket a látvány, dermedten álltunk a fa körül. Se kis fülke, se urna, se hamvak. Friss faforgács hullott alá a mesterember keze nyomán. Azt mondják, megtörténhet az ilyen. A fa felélte lakóját. Anyám végleg eggyé vált kedves almafájával, eleven része lett. Természetes szimbiózisban olvadt bele az évgyűrűk dinamikus örvényébe. Valóban sikerült neki, hogy örökre hallhassa a madarak énekét. Évtizedek múlva, amikor kiszárad a fa, lassan újra porrá mállva, a szél szárnyán elrepíttetheti magát majd bárhová. Porból lett, porrá válik ismét. Ez így van rendjén. Könnyeimmel küszködve indultam el a ház felé.
Időközben egy falubéli ismerős érdeklődött a vétel iránt. Neki szívesen adtuk el az erdőszéli házat kertestül, almafástul, anyánk emlékével együtt. Az évek során összegyűlt sok felesleges családi kacat selejtezésében segítettem a nővéremnek.
Pakoláskor a padláson egy füzet akad a kezembe. Letörölve a verejtéket a homlokomról, egy kis pihenőt engedélyezek magamnak. Lábam a kis pad felé visz. Tegnapról mára kivirágzott az almafa, rózsaszín szirmai árnyékában ülök le. Gyönyörű látvány. Kinyitom a valaha kék papírral bekötött, megfakult, vékony könyvecskét, a magyarfüzetemet. A piros szegélyű vignettán a nevem alig látszik már. Nehezen silabizálom ki az alatta lévő sort: hatodik osztály. A középső lap magától kihull. Felveszem a földről, lefújom róla a rámászó hangyákat, és közel fél évszázadot zuhanok vissza az időben. Kisgyerekként újra a párásan meleg konyhában ülök. Bármily titokban cselekszel is jót, virága évek múlva is fejedre hulldogál. A családi szállóige, Gárdonyi Gézától. Ismét érzem anyám közelségét és szappanillatát. Mindjárt kiveszi a pogácsákat a sütőből, megsimogatja a fejem, és indul ki az almafához.
Enyhe szellő fut végig a kerten, néhány szirmot hullat az ölembe. Óvatosan rakosgatom be őket a füzetbe, és becsukom. Lepréselve odaadom majd az unokáimnak. Épp hatodikosok…
(A novella a „Muzsikál az erdő” 2015. évi irodalmi pályázatán 1. díjat kapott.)
