Madárdal – hózivatarban

Hosszú szakaszon újra eső következett, de mire a Balatonhoz értünk, megint havazott. Badacsonyban olyan sűrűn, hogy akár január is lehetett volna. Pedig nem volt hideg, nem fújt a szél, és a márciusi hózivatar egyébként sem számít ritkaságnak. A Badacsony oldalában, a virágzó gyümölcsfák között azonban mégis különös látványt nyújtott. Hópihék kapaszkodtak a fehér és rózsaszín szirmokon, meglepték az aranyeső sárgán pompázó ágait, és játékosan, nedvesen csapódtak az arcunkhoz, amikor az autót hátrahagyva elindultunk a szőlők között vezető, az olvadó hótól sárossá vált keskeny hegyi úton.

A madarakat, úgy tűnik, nem lepte meg és nem is zavarta a hózivatar. Először egy fekete rigó szólalt meg. Virágzó mandulafa csúcsán ült, kormos alakját körüllengték a sűrűn hulló fehér pihék, amint narancssárga csőrét tágra nyitva, hangosan, önfeledten énekelt. Amíg hallgattam, egy sok évvel ezelőtti tavaszi havazás jutott eszembe. Április volt, amikor a Madártani Intézet Sváb-hegyi, már zöldellő parkjában egy barátka, fittyet hányva a kavargó hópihéknek csengő hangon, boldogan énekelt. Tízlépésnyire álltam tőle, de nem törődött velem, úgy tűnt, élvezi a váratlanul rátört hózivatart.

A Péntek-ároknak nevezett mély szakadék úgy húzódik a szőlők között, mint valami akácfákkal és bokrokkal benőtt sebhely. Az egyik alacsony ágon vörösbegy ült, narancspiros mellénykéjével felém fordult és dalolt. Úgy, ahogy ezek a madarak énekelni szoktak, kicsit szomorkásan, hol halkuló, majd ismét erősödő, gyöngyöző strófákkal, amelyek, nekem mindig úgy tűnik, a patakok csobogását idézik. Ráirányítottam a távcsövet, úgy csodáltam. Így közelről, ha lehet még szebbnek tűnt, nagy, éjfekete szeme csillogott, látszott rajta, nagyszerűen érzi magát. Aztán, talán mert úgy gondolta, eleget dalolt, vagy mégis zavarta az, hogy figyelem, halk „cik-cik” hangokkal a sűrűbe suhant. Az erdőszél felől két énekes rigó ismételt strófáit hallottam. Egyiküket sem láttam, pedig a havazás már alábbhagyott, és a nyugati égbolt világosodni kezdett. Amikor pedig ebéd után lementünk a partra, néhány percre a nap is előbukkant. Itt lent már nyoma sem volt a hónak, de a Badacsony lapos sapkája még mindig fehérlett. A parton két bütykös hattyú sétált, kényeskedve csipegették a friss, idei fűszálakat. A parkban hangosan csattogott egy erdei pinty, a vízen néhány tőkés réce úszott, felettük sirályok csapongtak. A vasútállomás mellett álló nyárfákon már fészkeik mellett ültek és hangosan károgtak a vetési varjak. Sok év óta ismerem ezt a kis telepet, most is legalább száz fészek sötétlett egymás mellett. Még számoltam őket, amikor halk madárhangok ütötték meg a fülemet. Kis bokor kopasz ágán cigánycsuk ült. Nem volt messze, távcső nélkül is jól láthattam fekete fejét, alatta a fehér nyakörvet és begyének szép, halvány rozsdabarna tollait. A cigánycsuk korán, néha már február utolsó napjaiban megérkezik, ez a madár talán már hetek óta itt énekel a Badacsony lábánál. Már a távcsővel néztem. Csőre nyitva volt, akár fent a hegyen a fekete rigóé, és egyik csicsergő strófát a másik után küldte, én úgy éreztem, felém. Szívesen megkérdeztem volna, de így is biztos voltam benne, hogy a hózivatar alatt is ugyanígy énekelt.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.