Madárdal a Margit-szigeten

Míg a cinegék, fekete rigók ősszel nem énekelnek, a vörösbegyek enyhe novemberi napokon rendszeresen megszólalnak. Aki ismeri a hazánkban a költési időben hallható éneket, észreveheti, hogy ezek a vendégmadarak egy kicsit eltérő dialektusban dalolnak. Nagyon szeretem a madáréneket, ezért minden novemberben néhányszor körbejárom a Népligetet vagy a Margit-szigetet, vörösbegyet hallgatni. Idén 9-én reggel a szigetet választottam. A meglehetősen hideg éjszaka után langyosan melegítettek a délelőtti napsugarak, vastag friss avaron tapostam, de a fákról még mindig hullottak a sárgára, barnára színeződött halott levelek. A pesti oldalon indultam el, és vártam az első vörösbegyet. A fák ágain széncinegék tornáztak, az egyik vaskos törzsön csuszkapár keresgélt, s közben „tved-tved” hangokkal tartották egymással a kapcsolatot. Távolabb szarkák csörögtek, előttem fekete rigó ugrált. Éppen őt figyeltem, amikor megszólalt a vörösbegy. Hangja egy aranysárgába öltözött ginkó irányából jött, a madár a mögötte álló fa egyik ágán üldögélt. Tollait kissé felfújva, narancspiros mellényét felém fordítva énekelt. Szépen, de északi dialektusban dalolt, strófái közé olyan hangokat kevert, amelyeket a nálunk fészkelőktől soha nem hallottam. Nekem ugyan a Budai-hegyekben vagy a Pilisben élő hímek gyöngyöző, utánzásokkal is tarkított éneke sokkal jobban tetszik, de azért ennek a madárnak is nagyon örültem. Megálltam és hallgattam. A távcső közel hozta, jól láttam csillogó, éjfekete szemét és felborzolt tollú, lüktető torkát. Azon vettem észre magam, hogy egyre jobban tetszik az egyszemélyes koncert, de a vörösbegy sajnos gondolt egyet, s váratlanul elhallgatott. Kicsit még üldögélt, aztán a bokrok közé suhant és eltűnt.

 A következő nem énekelt, csak „cik-cik” hangjait hallottam az állatkert közelében. Később – már a kis dísztavaknál – újra énekelt egy ilyen kedves, narancspiros mellényes kismadár. Ő sem a hazai erdőben bújt ki a tojásból, de az előbbinél sokkal áldozatosabban dalolt, közben egyszer a fenyvescinege hangját, majd a fitiszfüzike énekét utánozta. Nem sikerült meglátnom, de nem bántam, hiszen hallgatni jöttem a vörösbegyeket. Hosszú percekig dalolt, és amikor elhallgatott, talán láttam is egy villanásnyira a sűrű ágak között. Vissza már a budai oldalon mentem a Margit-híd felé, de ott nem találkoztam vörösbegyekkel. Fejem felett dolmányos varjú károgott hangosan. A fülem még a vörösbegyek strófáival volt tele, felnéztem rá, azután legyintettem. Végeredményben ő is énekesmadár, csak éppen a hangja más.

Fotó: Bécsy László