Madarak – a kórterem ablakából

Vágyakozva, mert a fák kopasz ágai napfényben fürödtek, tíz fokot mutattak a hőmérők, az erős szél pedig szinte már a böjti időt idézte. Képzeletben a kora tavaszi Apaj-pusztán jártam, szinte hallottam a bíbicek jajgatását, a nyári ludak gágogását és a magasban keringő mezei pacsirták gyönyörű trilláit. Aztán mentőautó fékezett a kapu előtt, és ez visszazökkentett a valóságba.

Az első madár, amelyet az ablakon át láttam, egy szarka volt. Hétköznapi, közönséges madár, naponta látom őket a városban is, ennek az egynek most mégis nagyon megörültem. Percekig egyensúlyozott a szélben, hosszú farka hol erre, hol arra billent, aztán elrepült. Másnap reggel, alig pirkadt, már az ablaknál álltam, és a vetési varjakat néztem, amint valamelyik éjszakázóhelyről húztak a táplálkozó-területek felé. Hosszasan és magasan szálltak, károgó hangjaik nem értek el hozzám az üvegen át, de puszta látványuk rövid időre a kínzó fájdalmat is elfeledtette. Reggelit az operáció előtt nem kaptam, helyette egy széncinegét figyeltem, amely az ablak előtt lévő korlátra ült, majd, talán mert saját tükörképét látta az üvegen, az ablak elé repült, és másodpercekig lebegett, függögetett ott. Utána az egyik fára szállt, kutatni próbált a kopasz ágakon, de aligha talált valamit, mert hamar odébbröppent, majd még tovább suhant, ahol már nem láthattam.

Az operációt követően csak az elviselhető sebfájdalom maradt, de az is nyomban szűnni kezdett, amikor harkály jelent meg az egyik fa törzsén. Balkáni vagy nagy fakopáncs, szabad szemmel nem tudtam eldönteni. Januárban már javában dobolnak a harkályok, de ez csak kopácsolt egy kicsit, azután elrepült. Hosszú ideig nem jött egyetlen madár sem, pedig ekkor már járkálnom lehetett, sőt kellett, és sokat időztem az ablak előtt. Délután fekete rigó jelent meg a gyepszőnyegen, ugrált, keresgélt, a valóban tavaszias időben láthatóan jól érezte magát. Gondolom, az enyhe idő hatására többfelé énekelni kezdtek a fekete rigók, lehet, hogy este ez a madár is megszólalt valahol a közelben, de ezt sajnos nem hallottam. A negyedik nap ragyogó napsütéssel kezdődött, aztán a délelőtt folyamán a szél felhőket sodort, és pillanatok alatt szabályos hóvihar kerekedett. De tíz perc múlva, akár márciusban, már újra kéklett az ég, ragyogva sütött a nap, az iménti hózáporra csak a fűszálakon kapaszkodó, gyorsan olvadó néhány fehér pihe emlékeztetett. Túl a kerítésen, az utcán dolmányos varjú sétált, majd egy közeledő autó elől felszállt, és eltűnt valahol a kórház mögött. Ő volt az utolsó madár, amelyet a kórterem ablakából láttam.
Fotó: Bécsy László