Igen, hiszen minden tettünk a holnapra utal, annak reményéből meríti értelmét. Hiába mondják a bölcsek, hogy „itt és most” kellene élnünk, mi mindig tervezünk, a jövőre tekintünk, minden tettünkkel holnapi magunkért teszünk, és minden este „eltesszük magunkat holnapra”. Talán nem is kell ennél erősebb „bizonyíték” arra, hogy minden ember a feltámadás reményével él, tudatlanul is tudja, hogy valami – valaki? – bennünk erősebb a halálnál.
Arra kérem a kedves olvasókat, idézzék fel azt a tegnapi pillanatot, amikor elalváshoz készülődtek, majd azokat a másodperceket, amikor az álom hullámai közé dőltek. Noha általában nem gondolunk rá, minden este nagy-nagy bizalommal, a derűs ébredés bizonyosságával alszunk el, veszítjük el tudatunkat, válunk védtelenné. Képtelennek tűnik, hogy ezt a szélsőségesen kiszolgáltatott helyzetet annyira természetesnek tartjuk, és hogy a legkevésbé sem aggódunk a folytatás miatt. Ráhagyatkozunk valami bennünket meghaladóra és megtartóra – nincs is nagyobb bizalom annál, mint ami az elalvó embert jellemzi.
Egy-két hónapja jól érzékelhető, hogy világszerte és nálunk, Magyarországon is sok ember fél valami rettenetes eseménysorozattól, amely a világra leselkedik, netán egyenesen a végső pusztulástól. Ahogyan ezt írom, magam is beleborzongok a gondolatba. Ez a félelem természetes – akárcsak az, hogy a sötétben egy idő után félni kezdünk, hogy néha szorongatónak érezzük az évek múlását, hogy a temetőben iszonyat jár át bennünket, ha önmagunk halálára és végső sorsára gondolunk, hogy aggódunk egészségünk, anyagi helyzetünk, biztonságunk és amiatt, szeretnek-e majd bennünket eléggé, és lesz-e kit szeretnünk. Ha jobban belegondolunk, a félelem sokkal „ésszerűbb”, „logikusabb”, mint a bizakodás, hiszen mindent, amink van, elveszthetünk, sőt előbb-utóbb el is fogjuk veszíteni – ez az emberi élet rendje. De hajunk minden szálát és minden könnycseppünket számon tartják. Lesz, aki elkapjon, amikor a halál szakadékába zuhanunk, és végső soron új ég és új föld vár ránk.
Egy apa és lánya állt a tengerparton. Korábban rossz viszonyban voltak, leginkább a közeledő katasztrófa hatására békültek ki, ismerték fel, mennyire fontosak egymás számára. Összetartozásukkal még a világvége sem bír – sugallta a film. Egyszer mindennek vége lesz, amit ma természetesnek, adottnak veszünk. Ez egy olyan „világvégehiszti” idején, amilyen mostanában van, hirtelen világossá válhat számunkra. Ráébreszt, hogy ma még megtehetjük, amit a lelkiismeretünk parancsol. Ha meggondolom, ennél jobb hír talán el sem képzelhető. Miénk még az egész mai nap.
