Ezen a héten, június 2-án emlékezik meg az egyház Szent Jusztinoszról, a 165-ben Rómában vértanúhalált szenvedett keresztény filozófusról és apologétáról. Jusztinosz első apológiájában pogány olvasóinak arról is beszámol, hogyan ünneplik a keresztények az Eucharisztiát – ez a vasárnapi szentmise rítusának legkorábbról ránk maradt leírása (Apol I.67). Itt már egészen világosan kirajzolódik a szentmisének az a kettős felépítése, amelyet az egyház Emmauszból örökölt, s amelyeket a mai nyelvhasználat igeliturgiának és az áldozat liturgiájának nevez: „És a Napról elnevezett napon mindannyian összejövetelt tartunk, ahol felolvassuk az apostolok emlékiratait és a próféták írásait, amennyire azt az idő engedi. A felolvasó elhallgatása után az elöljáró beszédben int és buzdít, hogy ezeket a szép dolgokat tetteinkkel utánozzuk. Majd mindannyian felállunk, közösen imát mondunk, imánk befejezésekor kenyeret, bort és vizet hoznak oda, s az elöljáró – amennyire erejéből telik – imát és hálaadást mond, és a nép ráfeleli az áment. Ezután történik azoknak szétosztása, amelyek felett hálaadást mondott…” Milyen otthonosnak tűnik ez a tizennyolc évszázados leírás – mintha saját keresztény közösségünk vasárnapi Eucharisztiáját látnánk viszont benne. Az egyház kétezer év óta hűségesen összegyűlik a hét első napján, „amikor Jézus Krisztus, a mi Megváltónk feltámadt a halottak közül, és megjelent apostolainak és tanítványainak”, hallgatja a Szentírás szavában itt és most őt is megszólító Feltámadottat, halálát hirdeti (1Kor 11,26), valamint testében és vérében részesedik (1Kor 10,16). Az egyház hűségének hátterében az az első vasárnapban gyökerező hit, tudás és tapasztalat áll, amelyet a VII. eucharisztikus ima így önt szavakba: „Magasztalunk téged, mennyei Atyánk, mert életünk útjain velünk vagy mindig, de kiváltképp most, midőn Szent Fiad, Jézus szeretetének asztalánál gyűjt egybe minket, magyarázza a Szentírást és megtöri a kenyeret, mint egykor az emmauszi tanítványoknak.”
