Romantika és avantgárd

– Először magyar-könyvtár szakon végeztem; a néprajzra azért iratkoztam be, mert a nyolcvanas évek közepén beleszerettem a polinéz nyelvekbe és kultúrába; a helyi mitológiát fordítottam tahitiból. Az évtized végén azonban elsodortak az akkori események, 1988 tavaszán tagja, majd hamarosan egyik vezetője lettem a Fidesznek, bekerültem a parlamentbe. Végül mégis jóleső érzéssel tudtam lezárni a tudományos munkám ezen szakaszát, mert összegzésképpen 1994-ben megjelent a könyvem, a Ta’aroa – Tahiti mitológia. A második kiadásban még kiegészült egy nagyobb tanulmányommal: A primitív népek lírai költészetével.

– Zeneszeretete közismert, de hogy került képbe a festészet, Márffy Ödön, illetve a Nyolcak csoportja?
– Iskoláskoromtól rajongok a képzőművészetért. A kilencvenes évek közepétől magam is kezdtem művelődéstörténeti témájú cikkeket publikálni különböző lapokban, főként zenéről és festészetről. Ekkoriban különösen a „múzsa-szerep” foglalkoztatott, elsősorban Gustav Mahler felesége, Alma, illetve az őt körülrajongó művész-zsenikhez való viszonya. Csinszka pedig, ha úgy tetszik, a „magyar Alma Mahler”, akinek olyan szerelmei voltak, mint Ady Endre, Babits Mihály és Márffy Ödön. Márffyhoz tulajdonképpen rajta keresztül jutottam el.

– Márffy-albuma mégis előbb született meg, mint a Csinszka-könyv…
– Valójában először egy Csinszka-tanulmányt írtam az Európai Utasnak. Ekkoriban kezdtem el feldolgozni a teljes Csinszka-ikonográfiát. Számítógépre gyűjtöttem minden adatot, képet – és ezek java Márffy-festmény volt. Így kerültem közel a festő életművének módszeres tanulmányozásához, és egy idő után elhatároztam, hogy összeállítom Márffy életmű-katalógusát. Ez lett a doktori disszertációm témája is. A nagymonográfia lényegében ennek a mintegy évtizednyi kutatásnak a hozadéka.

– Az említetteken túl mégis mi az, ami ennyi időn keresztül ébren tudta tartani az érdeklődését?
– Márffy Ödön a Nyolcak egyik alapítója volt. Ahogy Ady elindítója a modern magyar költészetnek, Bartók a modern zenének, úgy a Nyolcak voltak a modern festészet itthoni úttörői. Fiatalon Párizsban tanultak, hiszen aki valami újra vágyott, „vigyázó szemét Párizsra vetette” akkor is. Jórészt a francia kávéházakban ismerték meg egymást és Adyt is. Berény Róbert is Párizsban karácsonyozott Bartókkal. A század elején, az első világháború kitöréséig – jórészt ennek a kétlaki életmódnak köszönhetően – a magyar kultúra alkotó módon kapcsolódott a kortárs franciához, és rendkívül magas színvonalon produkált. Ráadásul az akkori újító művészek összefogtak, összedolgoztak. Ez az, ami különösen érdekelt. A Nyolcak kiállításán a Nyugat szerzői felolvasóestet tartottak, Bartók koncertet adott. Berény pedig festő létére zenekritikákat írt a Nyugatba. Czigány Dezső Ady portréját festette, Márffy Ödön Egisto Tangóét, aki először dirigálta Bartók színpadi műveit. A Tanácsköztársaság után az avantgárd művészek jelentős része emigrált, de Márffy nem ment el. Az itthon maradt modern festők alapították a Képzőművészek Új Társaságát (KÚT), amelynek első vezetői az idős Rippl-Rónai József és Vaszary János voltak. 1927-től Márffy lett az elnök, és tíz éven át ő irányította a társaság munkáját. Korának kiemelkedő, megbecsült művésze volt.

– Azóta elfelejtették? Újra fel kellett fedezni?
– Nem mondanám. Inkább csak arról van szó, hogy nálunk – szemben például Béccsel vagy Párizzsal – nincs olyan becsülete a képzőművészetnek, mint mondjuk az irodalomnak. Az általános műveltség iránti elvárásba alig tartozik a magyar festészet ismerete. Ez nagy baj, mert ugyan gyakran panaszkodunk, hogy kiváló festőinket nem ismerik eléggé külföldön, de hát mindenekelőtt nekünk, magyaroknak kellene ismerni őket. A„magyar vadak” – akik közé Márffy is tartozott – mostani franciaországi kiállítás-sorozata tömegeket vonzott. Hihetetlen, de sokszor annyi képes katalógust vettek meg egy néhány ezres francia kisvárosban, mint ugyanebből az anyagból Budapesten! Visszatérve Márffyra: nem voltak válságos periódusai; hosszú ideig élt. Halála előtt nem sokkal, 1958-ban még megrendezte nagy életműtárlatát; és azóta, ötven év elteltével is őrzi megbecsült helyét a képzőművészeti köztudatban. A műgyűjtők kedvelik, a műkereskedelemben tartósan magas áron kelnek el a képei. Ady nyilván fontosabb szereplője a magyar irodalomnak, mint Márffy a hazai képzőművészetnek, de mindenképpen ott találjuk az élvonalban, vagy ha úgy jobban tetszik, a felső középkategóriában.

– A közeljövőben Pécsett is nyílik egy érdekes tárlat, amelynek szervezésében szintén részt vesz…
– Márffynak idén négy kiállítást is köszönhetek. A Csinszkáról szóló, tavaly megjelent könyvem „vizuális megfogalmazása” a debreceni Modemben Amásik Csinszka című tárlat, amely javarészt Márffy festészetén alapul. Június 20-ig látogatható. Budapesten, a Kogartban pedig április elején nyílt egy átfogó, a teljes életművet kronologikusan bemutató Márffy-kiállítás. A Passuth Krisztina vezetésével még eredetileg a „magyar vadakra” alakult csoport részeként készülök a Nyolcak centenáriumi kiállítására (a művészcsoport 1909. december 31-én rendezte meg első tárlatát). A retrospektív – elsősorban francia párhuzamokat is felvonultató – anyagot a Pécs Európai Kulturális Főváros programsorozat keretében, novemberben, a Modern Magyar Képtárban mutatjuk be. Ezenkívül Barki Gergely – Berény Róbert-kutató – barátommal Brüsszelben szervezünk kiállítást a magyar fauve-ok műveiből a belga kapcsolatok felvillantásával, decemberben. A tárlat csodálatos környezetben, a főtéren lévő kiállítóteremben nyílik meg decemberben hazánk uniós elnökségének beharangozásaként.

– Egészen más téma. Sokan tudják, hogy nagy Wagner-rajongó. Közelednek a Budapesti Wagner-napok. Hogyan értékeli ezt a programsorozatot?
– Mindabból, ami a magyar kulturális életben az elmúlt években történt, a Wagner-napok a non plus ultra. Ehhez fogható világszínvonalú vállalkozásra Magyarországon nincs példa. Olyan szenzáció, amelyet csak az tud igazán értékelni, aki ismeri a zenei világot, és van összehasonlítási alapja. Néhány napra lényegében Magyarországra költözik Bayreuth. Mindez a dolgok szerencsés egybeesésének is köszönhető. Nem sokkal azt követően, hogy elkészült a Művészetek Palotája a kiváló akusztikájú hangversenyteremmel, a Bayreuthban is sikeres, világhírű karmester, Fischer Ádám a hazai zenei életben is aktív szerepet vállalt. Előbb a Rádiózenekar élén, majd az Operaház főzeneigazgatójaként. Személyes tekintélyének köszönhetően jönnek ma hozzánk vezető Wagner-énekesek. A MüPa adottságai jól illeszkednek a mai rendezői felfogásba, amely nem a hagyományos, romantikus-realista Wagner- előadásokat favorizálja. Ez utóbbit nem lehetne egy hangversenyteremben megvalósítani, de a kortárs színházi trend ma nem is ezt igényli. A Parsifal remek felütés volt 2006-ban; a mű alkalmas rá, hogy minimálrendezéssel igen hatásosan adják elő – ahogy ez 1951-ben Bayreuth újranyitásakor is történt. Másféle, sokkal összetettebb látványon alapuló modernitást képvisel a Schörghofer-féle Ring, amit szintén nagyon szeretek; az általam látott sok változat közül talán a legjobban. Most pedig várom, hogy mi lesz a Trisztánból, amit ugyanaz a két ifjú hölgy rendez (Parditka Magdolna és Szemerédy Alexandra), mint a Parsifalt. Beszélgettem velük, ezt a darabot másképpen közelítik meg, nem minimálrendezésben gondolkodnak. Nagyon lelkesek, és én nagyon drukkolok nekik.

– Érdeklődése azért is érthető, mert kedvence a Trisztán és Izolda. Mikor, hogyan találkozott vele először?
– Afféle „vak randi” volt. Gimnazista korom óta rajongok Furtwängler karmesteri interpretációiért, miatta vettem meg a Trisztán felvételét a zenei antikváriumban. Öt lemez 750 forint volt, akkori teljes diákpénzem ráment. Úgy hallgattam meg, hogy valójában a történetet is csak homályosan ismertem, de annyira lenyűgözött, hogy egy csapásra wagneriánus lettem. Azóta is ezt tartom a számomra legkedvesebb Wagner-műnek…

– …holott valójában egy „cselekménytelen” zenedrámáról van szó.
– Lehet, hogy pont ezért. Ha először színházban ülve ismerem meg, valószínűleg nem tudtam volna mit kezdeni vele. Engem éppen a szimfonikus jellege ragadott meg – úgy hallgattam, mint egy hatalmas szimfóniát. Végtelen hullámzás, hömpölygés, csupa érzelem. Az énekhang sokkal inkább zenébe ágyazott, mint más Wagner-operákban. Aki fogékony az ilyesmire, azonnal megérzi ezt a vadromantikus, a végsőkig felfokozott, vibráló szenvedélyt. Színpadi szempontból statikus darab, a zene viszont éppen hogy nem az. Bizonyára mindenki másként szereti meg, én szerencsémnek érzem, hogy előbb „csak” zeneként hallgattam, hiszen minden ott történik, a színpadon alig valami. Gyűjtöm a Trisztán-felvételeket CD-n, DVD-n, számtalan előadást láttam élőben és képernyőn, de csak nagyon kevés jót. Hihetetlenül nehéz megrendezni. Kezdetben az ember azt várja, hogy valamilyen formában az eredeti cselekményt kapja vissza. Minél többször látom, annál kevésbé van erre igényem. Egyre inkább tudok értékelni egy-egy „feje tetejére állított” rendezést, mint amilyen például Münchenben Peter Konwitschnyé volt. Minden élő előadás közül legjobban Bill Viola videoművész párizsi előadása tetszett, amit Valery Gergiev vezényelt.

– Mit ajánl azoknak, akik most kezdenek ismerkedni Wagnerrel?
– Kegyelmi állapotnak tartom, hogy Wagner-rajongó lehetek. Szerintem őt igazán úgy lehet értékelni, ha az ember tudja, „mi az”. Mindenkinek, aki elmegy megnézni-meghallgatni egy Wagner-művet, azt tanácsolom, készüljön fel rá. Olvassa el a librettót, ha van egy kis zenei képzettsége, ismerje meg, hogyan „működik” Wagner motívumrendszere. A Trisztán elsőre talán nehezen adja meg magát, aztán sokaknak a kedvenc darabja lesz. Wagner lelkileg és fizikailag is igénybe veszi az embert, de az intenzív, maradandó élmény, amit cserébe kapunk tőle, páratlan. Erre csak ő képes.