E hamis kérdés mögötti féligazságok és hamis állítások cáfolása nem ennek a rovatnak a feladata. De azt a kérdést érdemes megvizsgálnunk: mennyire igaz, hogy a liturgia szertartásai régi kulturális maradványok konzerválását szolgálnák? Mennyire segíti a rituális állandóság az adott társadalmi rendszer leképezését és „bebetonozását”?A vallásszociológia megfigyeléseinek nyomán elmondhatjuk, hogy a liturgikus cselekményeknek valóban van stabilizáló szerepe. Az egymásra következő generációk szüntelen változó folyamában liturgikus szertartásaink átvezetést, átmenetet biztosítanak, nyugtatva és új szintézisbe emelve a szakadatlan változás miatt össze-összesűrűsödő ellentéteket. A rituális ismétlés ugyanakkor pszichés tehermentesítő hatást is kifejt: támogatást jelent az egyénnek és közösségnek is a kritikus életszakaszok, krízisek idején. Az átmenet rítusai az egyének társadalmi helyzetének változását jelzik, elősegítve ugyanakkor új életszerepeikbe történő beilleszkedésüket. Mindezen funkciói mellett a liturgikus ünneplés a meglévő struktúrák átformálásában is fontos szerepet tölthet be. Nemegyszer hordozza ugyanis magában a megújulás és a változás csíráit. Gondoljunk arra, hányszor jelentette egy-egy liturgikus élmény a megtérés közvetlen előkészítését vagy előidézését jó néhány ismert és még több névtelen szentünk életében. Felszabadító élmény a liturgikus közösség tagjainak egyenlősége, hiszen főigazgató és egyszerű segédmunkás, jól menő vállalkozó és kisnyugdíjas az isteni üdvösségre egyaránt meghívást kaptak. Szent Ágoston írja, hogy ő nem csupán püspök „értünk”, de egyben keresztény „velünk együtt”. A liturgikus közösségben megtapasztalt szolidaritás azután a javak jobb elosztásáért való elköteleződésre hív, tehát ismét csak a meglévő struktúrák átalakítását segíti elő. Átimádkozva, egész szívvel ünnepelt liturgiánk a Lélek működésének eszköze: néha erősít és nyugalmat ad, máskor felforgat, és valami teljesen újat kezd el, szüntelen siettetve Isten uralmának teljesedését.