Ebben az írásban is a papsággal szeretnénk foglalkozni – egészen leszűkítve a hatalmas témát, egyetlen gondolatot emelnék ki: a pap nyáját szerető pásztor a liturgiában.
Valamennyi pap saját életéből tudja, hogy a meghívás első felismerésétől egyre elkötelezettebb lett a tanulmányai és a lelki fejlődés útján. Az egyes feladatokat Isten népének szolgálatára a szentmise ünneplése közben kapta meg, amely kifejezetten érzékeltette vele, hogy olyan megbízatás részese lesz, amelyet csak a saját erejében bízva nem vállalhat.
A vágyak beteljesedése és a küldetés kezdetének nagy pillanata a felszentelésben történő végleges lefoglalás a Szentlélek által. Még a külső ünneplések sem tudják elfeledtetni, hogy az oltárhoz már úgy áll oda, mint aki Krisztust jeleníti meg a hívek előtt. Ezt a liturgikus ünneplések közül leginkább a szentmise jelenti. Pásztorként áll a hívek elé, hogy az Isten igéjét hirdesse és magyarázza. Majd Urunk parancsa szerint az előkészített adományokat felajánlja, és elmondja Krisztus Urunk szavait: „Ez az én testem, ez az én vérem.” Majd rögtön emlékezteti az egyház, hogy Krisztus Urunk nevében áll ott, mert a liturgia előírása szerint még hozzáteszi: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” Urunk testének kiosztása után elbocsátja nyáját: menjetek békével. Úgy küldi el őket, hogy – bár szemével talán nem látja a következő vasárnapig – imádságával kíséri és Urunknak ajánlva őket, lelki eszközeivel törődik velük.
A pásztor gondosságával fogadja a családokat, hogy Isten népének közösségébe új tagok kerülhessenek a keresztség szentsége által. De ugyanilyen gondossággal kell eljárnia a liturgia keretében a többi szentség kiszolgáltatásában is: a bűnbocsánat szentsége nem egyszerűen ennyit jelent: „Isten megbocsátotta bűneidet, menj békével”, hanem sokszor a megfelelő lelki iránymutatást is megadja ebben a sok nehézséggel teli korban.
A nyáj testi betegségben szenvedő tagjai is joggal várják pásztoruk gondoskodását. A szenvedő embernek van a legnagyobb szüksége nemcsak a vigasztaló szavakra, hanem sokkal inkább a betegek kenetének kegyelmet adó erejére és Krisztussal való találkozására. Amikor a papok a betegek lelkigondozásának fontosságáról beszélnek, ezek mögött ott van a tapasztalatuk: amikor a földi életből búcsúzó testvér teljes figyelmét már az Urunkkal való találkozás eseménye köti le.
Súlyos erkölcsi válsággal küzdő korunkban a pásztor gondosságával kell figyelnie a papnak a keresztény családokra: az elindulástól végig az úton, amely örömmel, küzdelemmel, áldozattal és megpróbáltatással is megterhelt lehet. Itt csak a legfontosabbakat említettem – de, azt hiszem, mindenki egyetért ezzel – : ezt csak teljes elkötelezettséggel és egy életen át való hűséggel lehet végezni, amint ezt Hummes bíboros, a Papi Kongregáció vezetője is megfogalmazta. A papok éve mindenkinek „szól”: a papság számára legyen a lelki és szellemi megújulás éve, a nyájnak pedig a buzgó és odaadó imádságé a jó pásztorokért.
