Liturgia: A szent sír és az Oltáriszentség őrzése

A XI. században figyelembe kellett venni egyrészt az Oltáriszentséget támadó eretnekségeket, másrészt pedig a hívek fokozódó tiszteletét az Eucharisztia iránt. Ezért 1076-ban Avranches- i János roueni érsek úgy rendelkezett, hogy ünnepélyes menetben kell az Oltáriszentséget őrzési helyére vinni. A XI. századtól kezdve az őrzési helyen ünnepélyes sírt készítettek, virágdíszekkel és gyertyák százaival, ahol a hívek húsvét hajnaláig imádkozhattak. Ezt az imádságos virrasztást az Úr, illetve az Oltáriszentséget őrző ideiglenes tabernákulum mellett ma is támogatja a Misekönyv. A nagycsütörtöki virrasztás azonban nem a szokásos monstranciás szentségimádás. A célja az, hogy a városon kívül, magányosan virrasztó Jézus mellett maradjunk. Ő kimondta az utolsó igent az Atya akaratára, vért verejtékezve az Olajfák hegyén. Mellette maradunk, János evangéliumából, a búcsúbeszédből olvasunk fel, s tesszük mindezt éjfélig.

Először a müncheni jezsuiták 1577-ben tették ki monstranciában az Oltáriszentséget a szent sírra, hogy a protestánsok valóságos jelenlétet tagadó, nagypénteket örömünneppé tevő magatartásukkal szemben elmélyítsék az igaz katolikus hitet. Ez a szokás a Monarchia országaiban is elterjedt. A jelenlegi előírások azonban ezt kifejezetten tiltják. Legutóbb az Istentiszteleti Kongregáció adott ki körlevelet „A húsvéti ünnepek előkészítéséről és megünnepléséről” (1988, magyarul: Római dokumentumok 21, 2002), amelyben megerősíti, hogy a szentségkitétel a szent síron nincs engedélyezve (55. p. „Az Oltáriszentséget a tabernákulumba helyezzük, és azt bezárjuk. Szentségmutatóban való kitétele nincs megengedve.”).

Nagypéntektől a szent sír látogatása továbbra sem szentségimádás, hanem Isten Fia halálig elmenő szeretete, a „halott Krisztus” szobra vagy képe előtti elmélkedés, tisztelet helye. Az egész nagyszombatot ez a tiszteletteljes, csendes látogatás, Isten szeretetének szemlélése jellemzi, amelyet az egyház már a feltámadás hitével és reményével tesz.