Liturgia: „Szorongásában el ne csüggedjen…” – A betegek szentségének évi fölvétele

A betegek kenete és a lelkipásztori betegellátás szertartása címet viselő liturgikus könyvünk (1974) bevezetésében összefoglalja a betegség teológiáját. A betegség és a fájdalom mindig is a legkomolyabb gondjai közé tartozott az embernek, a szenvedés misztérium volt és maradt számunkra. Krisztus törődik a betegekkel, de nemcsak testi gondjaikkal, hanem a lélek sebeivel, a bűnnel is. A beteg mellett kettős érzelemmel állunk: tudjuk, hogy feladatunk a betegség elleni harc, ez is része Isten gondviselő tervének, ugyanakkor a szenvedés önmagában nem értelmetlen, a beteg kész arra, hogy „a világ üdvére kiegészítse azt, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, miközben sóvárogva várja a teremtett világ fölszabadulását Isten fiainak dicsőséges szabadságára”. A beteg hivatása még az is, hogy az egészségeseket figyelmeztesse a nem múló lelki javak fontosságára, és hogy hirdesse: a mulandó világ megváltásra szorul.

A betegek kenete szentségének alapítását a Jakab-levél 5. fejezetében olvashatjuk. A szentség hatását így foglalja össze a szertartáskönyv: „Ez a szentség a Szentlélek kegyelmét adja a betegnek. Ez a kegyelem az egész embert segíti az üdvösségre, felszítja Istenbe vetett bizalmát, megerősíti a gonosz lélek kísértéseivel és a halálfélelemmel szemben úgy, hogy bajait nemcsak elviselni képes erős lélekkel, hanem azokat le is küzdheti, és így az egészségét is visszaszerzi – ha az lelkének üdvösségére válik. Ha szükséges, megadja a bűnök bocsánatát, és tökéletessé teszi a keresztény bűnbánatot.”

A szentségben Isten szeretetét, erejét, működését ünnepeljük. A szentség közös felvételének szerepe, hogy a beteg a közösség ünneplő színe előtt találkozhassék Isten irgalmával, érezhesse, hogy szenvedése nemcsak a maga baja, hanem a testében tudatosan Krisztusért vállalt fájdalom a közösség lelki kincse, ereje is. Jó alkalom ez a betegek és egészségesek testi és lelki összefogására egyaránt.