A líra, amelynek története a Krisztus előtti IV. évezredben kezdődik, különböző formákban ugyan, de az akkori civilizációk legelterjedtebb hangszere volt, melyet profán és vallási célra egyaránt használtak. Az első ilyen hangszer talán Mezopotámiában keletkezett, majd az Égei-tenger egész térségében fellelhetők nyomai, Egyiptomban és a görög világban egyaránt, s ezt találjuk Dávid kezében, amikor az Úr előtt táncol, és máig imádkozott zsoltárait kíséri vele. Aki lírát fog a kezében, s hallja a belőle kelő dallamokat, azt elragadja a muzsika titokzatos ereje, kikél magából, a munkából és a harcokból, és isteni varázslat ejti meg.
Nem véletlen, hogy a költészetet, az érzelmek és az emelkedett gondolatok szavakkal történő megfogalmazását a líráról nevezték el. A szavak húrok, melyeken az ember személyes belvilága megfogalmazódik, kifejezésre talál. A líra számos versformát foglal magában: eposzt, szonettet, elégiát, himnuszt, s hosszan sorolhatnánk még. Amint a húrokon számtalan dallam kél, a versek is milliárd vallomást képesek kifejezni. Babits egyik korai írásában egyenesen azt állítja, hogy a versnek nem is a tartalma a fontos, hanem a formája, a versmérték és a rímek harmóniája. Mintha a szavak csupán a húrok lennének a költő hangszerén, melynek igényes megpengetése bármely lélekrezdülésnek hangot kölcsönöz, szabadjára engedve a szenvedélyt, amely megtalál és elvarázsol.
A kereszténységről a mai Európában sokféle megközelítésben beszélnek teológusok, egyházi emberek és politikusok is. A szakma és az érdekek szempontjait érvényesítve a kereszténységnek számtalan fajta lényeget és szerepet tulajdonítanak. Erre hivatkozva rajzolnak múltakat, szögeznek le normákat, sejtetnek és követelnek jövendőt. Húros hangszer a kereszténység, amely isteni ihletet akar megénekelni, s amely szinte bármely helyzetben pengethető, a hitviták és határviták csatatereitől a legkülönbözőbb gyűlésekig és gyülekezetekig. De legigazibb lényege mégis az ihlet és a varázslat, a megérintett lélek húrjain kelő rezdülések harmóniába vonása a líra húrjain. Ha máshogyan nem, legalább kezdetlegesen, a sokat gyakorlás fáradságával, de mindenképpen azzal a vággyal, hogy az isteni versmértéket el ne tévesszük. Ahogyan a magát egyébként nem hívőnek tituláló szegedi költő, Baka István fejezte ki az ember és az emberiség nagy vágyát: „legyek versedben asszonánc”.
