Ez a felismerés nem szomorú beletörődéshez vezet, hanem épp ellenkezőleg, fölszabadíthat minket, és megkönnyítheti az életünket. Igen, fontos, hogy tudjuk rangsorba állítani a vágyainkat. Nem mindegyikük rossz, de nem is mindegyik jó. Türelemmel megtanulhatjuk, hogy melyeket kövessük, és melyeket hagyjuk magunk mögött. Ha eldöntöttük, mely törekvéseinket helyezzük előtérbe, ha arra hallgatunk, ami a lelkünk legmélyén lakozik, akkor már Istenre figyelünk. Isten a vágyaink által is szól hozzánk. A mi feladatunk, hogy a sok belső hang között felismerjük az ő hangját. Hagyjuk, hogy feléledjen bennünk a legmélyebb várakozás: az Isten utáni vágyakozás! Társadalmainkban annyira túlértékelődött az azonnali eredményesség, hogy nem könnyű megőrizni a rácsodálkozás és az imádás lelkületét. Pedig a hosszú és látszólag haszontalan csöndben eltölt minket a Szentlélek, anélkül, hogy tudnánk, miként teszi ezt. Megtanulni várni… amikor semmi mást nem teszünk, csak egyszerűen jelen vagyunk, elvárások nélkül. Letérdelünk, és megértjük, hogy Isten jelen van. Megnyílik a kezünk, hogy befogadjuk őt. Aki csöndben van, az már megnyitotta szívét Isten előtt. A bennünk élő szomjúság Isten után nem jelenti azt, hogy ne fordulnánk gondoskodó szívvel a minket körülvevő világ felé. Ellenkezőleg, ez a szomjúság hajt minket, hogy megtegyük még a lehetetlent is azért, hogy mások is élvezhessék a teremtés javait, és rátaláljanak az élet örömére.Az ázsiai kultúráknak évszázadok óta szerves része a lelki elcsendesülés és az imádkozás különböző formái. A szekularizált világban élő keresztényeket talán bátoríthatják ezek a hagyományok, hogy imaéletük megújuljon. A közös liturgiák és együttlétek alatt az elcsendesülés jól megfér a közösségben megélt ünneppel. Ha rangsorba állítjuk a vágyainkat, ha elfogadjuk, hogy nem kaphatunk meg mindent, akkor nem fogunk felhalmozni kincseket saját magunk számára. Szent Ambrus már a IV. században így gondolkozott: „Nem a te javaidból adsz a szegénynek, hanem csak ami az övé, azt adod vissza neki. Ha megtanuljuk, hogy nem kaphatunk meg mindent, akkor elkerüljük az elmagányosodást. Az anyagi gazdagság gyakori velejárója a bezárkózás, melynek során elfelejtünk mások felé közeledni. Nem kellene sok ahhoz, hogy mindez másként legyen. Az osztozásnak vannak különféle módjai, melyek mindannyiunk számára elérhetőek: kölcsönös segítségnyújtás megszervezése; méltányos kereskedelem; menekültek befogadása; utazások alkalmával más kultúrák és emberi helyzetek megismerése; testvérkapcsolatok kiépítése más városokkal, falvakkal, egyházközségekkel, hogy segíteni tudjunk a szükséget szenvedőknek; legjobb tudásunk szerint felhasználhatjuk a modern technika eszközeit, hogy kölcsönösen támogassuk egymást. Ügyeljünk arra, hogy ne csak a rossz hírekre figyeljünk, mert különben eluralkodhat rajtunk a borúlátó jövőkép. A háború nem elkerülhetetlen. A másik ember tisztelete felbecsülhetetlen érték a béke megteremtéséhez. A leggazdagabb országok határai még jobban megnyílhatnak. A földön megvalósulhat a nagyobb igazságosság. Az igazságosságról és békéről szóló elemzésekből és felhívásokból nincs hiány. Ami viszont hiányzik, az a kellő motiváltság, hogy kitartsunk és tettre váltsuk a jó szándékot. Az evangélium az egyszerűségre hív minket. Ha az egyszerűséget választjuk, megnyílik a szívünk mások felé és az Istentől jövő öröm iránt. Miközben úgy tűnik, hogy sok társadalomban a hit eltűnőfélben van, addig a lelki élet iránti vágyakozás újjászületik. Rajtunk áll, hogy megtaláljuk-e azokat az igaz és egyszerű szavakat, melyek segítségével elérhetővé tehetjük mások számára is azt a hitet, amely éltet minket. Sokan vannak, akik nem tudják elhinni, hogy Isten személyesen szereti őket. Vannak, akik számára a sok megpróbáltatás lehetetlenné teszi az Istenbe vetett bizalmat. Hogyan tudnánk jobban kifejezni, hogy Isten komolyan veszi a kétségeinket és felháborodásunkat a képtelen helyzetekkel szemben? Jézus maga is osztozott a szenvedők fájdalmában, amikor a kereszten így kiáltott:
„Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?”
Sok gyerek nő föl anélkül, hogy bárki, akár csak egyszer is, elmondaná neki, hogy Isten szereti őt. Hol vannak azok a fiatalok, akik elkísérik majd az utánuk jövőket a hit útján? A felnőttkort elérve vannak, akik elveszítik a keresztény közösséghez való kötődésüket. Gyakran nem egy átgondolt döntésről van szó, hanem sokkal inkább az élet egymást követő eseményei hozzák úgy, hogy a hit a fölállított fontossági sorrendben hátulra kerül. Hogyan segíthetnénk egymásnak barátok között, hogy megújítsuk a kapcsolatot a helyi hívő közösségekkel? Előfordul, hogy a hit terén megszerzett tudás szintje nem egyezik a más téren megszerzett ismeretek szintjével. Egy olyan hit, amely a gyermekkorban tanult módon jut kifejezésre, nehezen tud szembenézni a felnőttkor kérdéseivel. Nagy öröm forrása lehet, ha egyre jobban elmélyülünk a hit titkainak megértésében az élet különböző szakaszaiban. Isten arra hív minket, hogy nagy elszántsággal, ugyanakkor mély alázattal alakítsuk át a világot. Ezt az átalakítást saját magunkon kezdjük el: engedjük, hogy a feltámadt Krisztus megváltoztassa szívünket, engedjük, hogy a Szentlélek nyílt vizekre vezessen minket, és bátorsággal induljunk a jövő felé. Örvendezzünk, hogy él bennünk a vágy, melyet Isten teremtett! Ez a vágy egész életre szóló lendületet ad. „Aki szomjazik, jöjjön, és aki akarja, merítsen ingyen az élet vizéből!”
