– Ferenc pápa Szíriával kapcsolatban azt mondta: „A béke útja nem az erőszak és a háború.” De hadd legyek szkeptikus: elegendő az ima? Ön mit gondol egy esetleges katonai beavatkozásról?
– Júniusban találkoztam a pápával, aki megkérdezte, mit szeretnék, mit tegyen Szíria érdekében. Azt mondtam: „Kérem, imádkozzon értünk!” Örülök, hogy szeptemberben sor került a böjt- és imanapra. Hiszem, hogy a spirituális beavatkozással sikerült megállítani azt a folyamatot, amely katonai beavatkozáshoz vezetett volna. Ez csak még nagyobb bizonytalanságot szülne. Most is fegyveres konfliktus van az országban, mit tudna hát hozzátenni ehhez az egészhez egy hasonló támadás? Csak súlyosbítaná a helyzetet, újabb iskolák, kórházak lerombolásához vezetne, vagyis a háború folytatódna. Politikai megoldás kell, nem katonai. Arra lenne szükség, hogy nemzetközi szinten leüljenek a felekkel, s békésen, tárgyalással próbáljanak megoldást találni.
– Sokat olvashattunk Paolo Dall’Oglio jezsuitáról, akit Szíriában nemrég elraboltak. Ő azért ment az országba, hogy béketárgyalásokat folytasson. A példáját tekintve nem sok reményünk lehet a békére…
– Paolo az ország északi részén tűnt el, amikor egy dzsihádista klán vezetőjével akart találkozni. Amióta bejelentette, hogy odamegy, nincs hír róla. Persze, ha nincs hír, az jó hír, mert akkor feltételezhetjük, hogy még él. Több papot és püspököt is elraboltak az utóbbi néhány hónapban, s mindnyájukat abban a zónában, ahol a legradikálisabb iszlamisták vannak. Egyre inkább úgy látom, hogy a külföldnek kellene nyomást gyakorolnia ezekre a csoportokra, hogy engedjék el a foglyokat. Ehhez a szíriaiak egyértelműen kevesek, más országok erős, hathatós fellépésére volna szükség.
– Mi, európaiak feltehetjük a kérdést: vajon milyen keresztények lennénk Szíriában? Lehet, hogy semmilyenek. Hogyan tudják az ottaniak megőrizni a hitüket? Biztos, hogy „megéri” nekik kereszténynek lenni?
– Mióta kirobbant a konfliktus, valóban nehéz a szíriai keresztények helyzete. Több száz templomukat rombolták le országszerte, csak Homsban háromból kettőt dúltak fel. Ám még mindig ott van az az egy, s ez is mutatja, hogy van remény. Voltaképpen a remény teológiáját éljük meg napi szinten. Ám az, amit ma Szíriában tapasztalunk, igazából nem új helyzet, hiszen az egyház történelme során sokszor üldözték már a keresztényeket. Úgy érezzük hát, hogy a nehézségek ellenére is kötelességünk folytatni a missziónkat. Már 2011 májusában, egy tanácskozáson is felmerült a kérdés: mi a keresztények jelenlétének jelentősége az adott szíriai helyzetben? Egy jezsuita azt mondta, hogy még ha minden keresztény el is hagyná az országot, mi, jezsuiták legyünk azok, akik utolsónak ott maradunk.
– Miként foglalkoznak a jezsuiták a menekültekkel? Milyen most a helyzet Szíriában?
– Van egy kis titkárságunk, s a titkárunknak nemrég meghalt mind a két testvére, mikor bomba robbant egy közeli autóban. Alig telt el néhány hét, s újabb bombatámadás történt, amelynek ezúttal az ő háza is áldozatául esett. A titkárunk tehát az utóbbi hónapokban elveszítette a rokonságát és az otthonát is. Magunkhoz vettük őt, s megkérdeztük, hogy nem akarja-e elhagyni Szíriát. Azt mondta, nem, mert a szerzetesek közelségében most már biztonságban érzi magát. Jelenlétünk, bátorításunk tehát erőt, reményt adott neki. Menekülttáborunkban háromezer család lakik, s további háromezer él a környéken letelepedve. A gyerekeknek létrehoztam egy központot, ez az Al Moukales, ahol a megbékélés témájával foglalkozunk. Húsz gyerekkel kezdtünk, s mostanra a számuk meghaladja a háromezret. Így több mint tíz kisebb egységünk alakult, melyekben közel kétszáz önkéntessel dolgozunk. Létezett egy olyan központunk is, ahol súlyosan sérült emberekkel foglalkoztunk, ezt azonban lebombázták. Ám nem sokkal később négy hasonlót hoztunk létre, s folytathattuk a megkezdett munkát. Megmutattuk, hogy nem baj, ha egyet romba döntöttek is, mi még többet építünk helyette, s csak azért is segítjük a bajbajutottakat!
– De nemcsak keresztények vannak a táborukban, ugye? Hogyan tudják gyakorolni a vallásukat a különböző világnézetű menekültek?
– Megbékéléssel foglalkozó központjainkban vannak keresztények és muzulmánok, szunniták és síiták egyaránt, tehát ez egy vallásközi projekt. Délutánonként a keresztényeknek szentmisét tartunk, pénteken pedig hitoktatást. Egy évig nem volt hittan, annyira nehéz volt a helyzet, így csak a központokban foglalkozhattunk a hittel. Amikor azonban visszatértek a kedves nővérek, újraindult minden. Ekkor a keresztény gyerekek odaszóltak a muszlimoknak: „Miénk a templom, nem a tiétek!” Mire a muzulmán gyerekek megkerestek engem, s azt kérdezték: „Igaz, hogy a templom csak a keresztényeké?” Mondtam, hogy természetesen nem, ők is bemehetnek, de pénteken a keresztényeknek van ott hittan. A konfliktus kibontakozása előtt nem fordulhatott volna elő, hogy ők a keresztények templomába mentek volna imádkozni. Szerintem ez azt mutatja, hogy hozzászoktak a keresztények jelenlétéhez, s úgy érzik, hogy nem rossz dolog együtt élni velük. Talán annyit köszönhetünk a konfliktusnak, hogy – főként a gyerekek körében – erősödött a kohézió a két vallás követői között.
– Innen úgy tűnik, hogy kicsiben, a mindennapokban megvalósul az együttműködés, és inkább talán nagyban, politikai szinten nem annyira…
– Így igaz, ezért amennyire lehet, igyekszünk távol tartani a gyermekeket ettől a konfliktustól. Elsősorban azért kell megfékezni az erőszakot és a gyűlölködést, mert létünknek nincs értelme a másik nélkül, függetlenül annak nemzetiségétől vagy vallásától. Ekként próbálunk hát közös jövőt építeni Szíriában.
Fotó: JRS
Jelentés a háborúból „Három gyerek sebesült meg a központunkban. A nyolcéves Daniel még mindig kórházban van, két műtéten esett át, holnap lesz a harmadik operációja. A hatéves Line-t eltalálta egy repesz, eltörött a lába, de most már jobban van. A hétéves Zeina, akit több ponton is ért egy repesz, nem szenvedett komolyabb sérüléseket. Az egyházközségünkhöz tartozó Marwan Elias is megsebesült, de hiába műtötték meg, nem sokkal később meghalt.” „Tegnap Mirna Kabak telefonon hívott, hogy menjek a templomba, és vigyem el azt a kevés holmit, ami ott maradt. Odasiettem, s szörnyű pusztítást találtam. Nagy károkat szenvedett a templomunk, különösképpen a mennyezet, de a lámpák, az ikonok és az ablakok is megrongálódtak.”
Részletek Ziad Hilal jezsuita 2012 júniusában a provinciálisnak küldött leveléből
