Az alapítás időszaka minden közösség számára a csodák ideje. Isten nagy erővel jeleníti meg a testvérek között azokat a lelki ajándékokat, amelyek gyakorlásával különösképpen megbízza őket. Mi magunk is azt éltük át, hogy amihez csak hozzáértünk, az arannyá vált a kezünkben. Ebben a fázisban ugyancsak jellemző a külső támadások megtapasztalása, amire utaltam is. Fontos hozzátenni, hogy ezek a támadások jellemzően nem az egyházmegye főpásztora vagy adminisztratív vezetése irányából érkeztek. Inkább a hozzánk hasonló közösségek felől, amelyek mezőnyében indultunk. Később azonban itt is azoknak a tapasztalt vezetőknek a szava érvényesült, akik azt mondták, hogy az ilyen, fiatal csapatoknak időt kell adni ahhoz, hogy kinőjék gyermekbetegségeiket, és hosszú távon megteremjék gyümölcseiket.
Mert a gyermekbetegségek is törvényszerűen megjelennek. Közöttünk is érezhető volt egyfajta elittudat, s a túlzott függetlenség iránti vágy. Ha ez a mentalitás gyökeret ver a közösségben, az előbb-utóbb belső konfliktusokhoz is elvezet. Szinte kezdettől fogva két erőteljes vélemény feszült egymásnak az egyházhoz fűződő kapcsolatunkat illetően. Az egyik irányzat szerint jobb minél távolabb kerülni a hivatalos egyháztól, mert ránk telepszik majd, külső szabályok sokaságát kényszeríti ránk, megfoszt eredetiségünktől és lendületünktől. Mivel az első időszakban egyfajta elszigeteltséget is átéltünk, kissé sértődötten azt is megfogalmazták, hogy „ránk itt soha nem lesz szükség”.
A másik irányzat azt képviselte, hogy nyitnunk kell, és közelebb kell húzódnunk a katolikus egyházhoz. Nem nélkülözhetjük kiegyensúlyozott és kiérlelt tanítását, nagyobb tudatossággal kell táplálkoznunk a szentségek életadó forrásából, és szükségünk van arra a pásztori tekintélyre, gondoskodásra is, amelyet Jézus a helyi püspökön és a Tanítóhivatalon keresztül gyakorol. Emlékszem, hányszor buzdítottam a testvéreket: „Meglátjátok, egyszer még szükség lesz ránk, és alkalmunk lesz szolgálni az egyház szívében.” Hiszen a tekintély hordozói a történelem folyamán mindig engedték a Szentlélektől indított mozgalmak kibontakozását, amelyek ezen a módon komoly hatással voltak az egyház megújulására. Szent Ferenc példájából azt is megtanultuk, hogy az alapvető elhívásunk beteljesítéséhez szükséges bátorság egyáltalán nem mond ellent az alázatosság krisztusi követelményének. Hittem abban, hogy a közösség megőrizheti karakterét, miközben – Isten akaratát követve – hivatalosan is betagozódik a katolikus egyház rendjébe.
Nem engem, de a Szentlélek erős vezetését dicséri, hogy ez utóbbi vélemény bizonyult helyesnek. Az új évezred első éveiben elkészítettük közösségünk szabályzatát, amelyet jóváhagyásra átadtunk főpásztorunknak. A 2007-es budapesti városmisszió előkészítésében és lebonyolításában már fontos szerephez jutottunk. Ugyanazon év júniusában Erdő Péter bíboros diakónussá szentelt az esztergomi bazilikában. A rákövetkező évben három évre, majd 2010-ben határozatlan időre jóváhagyást kaptunk működésünkhöz. Azóta büszkén használjuk közösségünk nevében a „katolikus” jelzőt.
Az intézményesülés nem oltotta ki a tüzet a közösségben, de egyre felelősebb és érettebb gondolkodásra késztetett minket. A folyamat legszebb gyümölcse, hogy a ránk bízott lelki kincseket most már sokkal tágabb körben oszthatjuk meg az egyházon kívül és belül.
(Folytatjuk.)
