A spiritualizmus túlzásai

Persze érezzük ebben az erőltetettséget, a túlzást. Hiszen vannak az ember életében olyan alapvető meghatározottságok, amelyekről nem maga hoz döntést. Akik fanatikusan hisznek az ember szabad önmeghatározásában, azok sem dönthetnek arról, hogy például egy másik családból kezdjék az életüket, más genetikai adottságokkal szülessenek, más kultúrában gyökerezzenek vagy más történelemben éljenek. A biológiai nem szintén alapvetően meghatározza az embert. Számtalan olyan adottság van tehát, amelyből nem lehet katapultálni. Önámítás, ha az ember mindenható szellemnek véli magát, aki abszolút szabadsággal választhat bármit, és akár annak az ellenkezőjét is. Senki sem kezdheti a nulláról az életét. S ha valaki éveken, évtizedeken keresztül semmibe akarja venni például történelmi meghatározottságát, az súlyos árat fog fizetni ezért.


Persze a „testfelejtő spiritualizmus” a keresztényeket is meg tudja kísérteni. Nem lehet a „szellemiségre” hivatkozva ápolatlan testtel élni, dolgozni, szolgálni. Sok mélyen hívő hittanosunk azért házasodik nehezen, mert lebecsüli a test ápoltságának, a vonzó megjelenésnek az értékét. Vannak híveink, akik nem adják meg a testnek, ami a testé: a betegség határáig kizsákmányolják magukat, nem pihennek, nem foglalkoznak az egészséges életvitellel, „úri huncutságnak” tartják a nyaralást. Mások a testpesszimizmus nevében megvetik a testi örömöket, a szexualitást. Látunk olyan imádkozókat is, akik csupán a „szellemükkel” imádkoznak, de a testük gesztusai (térdhajtás, állás, keresztvetés) hanyagságról árulkodnak. Idetartozik az is, amikor a kereszténység „transzcendenciájára” hivatkozva egyesek nem veszik komolyan a történelmet és annak politikai, gazdasági kihívásait. A test- és történelemfelejtők nem akarnak szavazni, nem foglalkoznak a közjóval.

A spiritualizmus el akarja feledni a testiséget, a történelmet, a gyökereket, a behatároltságot. A keresztény etika megfontolásaihoz a karácsony adja az előjelet: karácsony óta nem az a „nagy keresztény”, aki megveti a testet vagy lenézi a történelmi feladatokat. Az igazán keresztényi mentalitás az Atya szeretetét akarja a világnak, aki „úgy szerette a világot”, hogy egyszülött Fiát adta érte. Ez az „úgy szerette”, ez tekinthető a testhez és a történelemhez való viszony előjelének.