Lépéspróbák

Nem könnyű a ránk zúduló súly, nyomaszt a bűnbánatmagány, de Isten segít. Felfed és betakar, előhív és elaltat. Embert, emléket, színt és vágyat, dallamot és disszonanciát. Éppen ott, éppen akkor, éppen annyit. Rétegeket emészt fel, hiszen nincs már, ki megtartsa, kihordja a régen elaltatott álmokat.

Ahogy a szúette tükörkeret magába foglalja a még csillogó, ám itt-ott már homályos üveglapot, úgy tereli-szorítja határok közé bolyongó emlékeinket. Gyermekkori göndör kacagást, kóbor macskák után dobott köveket, sikamlós derűt az akáclomb árnyékában, asszonyszelídségű dombok pihenés-mámorát, majd a vasárnapi tömjénillatot a nyirkos templomfalak lélekcsendjében. De megszólal benned a mímelt szerelem, az álbarátság, az érdekszövetség s a jóra való restség hangja is…


Immár deresedő halántékkal tudatosul benned: tanít az idő, egyre inkább, ahogy múlttá lesz a jelen, és eléd villan a jövendő. Játszótér az emlékezet, ezernyi alakkal és ablakkal, örömmel és bánattal. Lélekcsapdáink tébolyában toporgunk, kalodába zárt gondolat mételyezi a létet, a lélegzetet. Egyszer csak levegőssé lesz a lélek, s lehull a béklyó. Orrodban érzed a gyermekkori templomszagot, az előítélet köddé válik, s újra megszokott helyről hallgatod az evangéliumot.

Rád köszöntött a rend, a teremtő, szent akarat. Nem ellenkezel, mert úgy érzed, rád talált Isten, aki eddig is ott állt a hátad mögött, hogy vigyázza lépteid, cselekedeteid. Most már felismered, és nem őt teszed felelőssé a bűnös vargabetűkért. A világot sem akarod már megkerülni érte.

Magadat okolod az önfejűségedért, a „csak azért is megmutatom”-ért, a lázadásért, amely huzamos ideig a hőskort jelentette számodra, s melynek egy részét ma leginkább letagadnád. Ősök, tanárok, szerelmek és gyerekeid előtt.

Mea culpa, mea maxima culpa…

Isten előtt úgysincs titok. Súg, üzen, nyakon csíp, hogy észrevedd. Te pedig nem akarod megérezni ujjának érintését. Eltaszítod a kegyelmet, képtelen vagy a hallgatózásra befelé és felfelé, ellököd a segítő kezet, lecsapod a baráti telefont, s mint valami mantrát, csak mondod, mormogod a magadét.

Kit igazolsz? Mit akarsz bizonyítani? Azt, hogy tévedtél. Te tévedtél, és emiatt tévelyegtél. Fertőztél és fertőződtél, s most, mint valami könnyű, vidám légáramlat, mint egy hűs érintés, arcul csap az Igazság. Létét eddig is ismerted, de nem maradtál hű hozzá, hiába kérte tőled, elkóboroltál. Magadat sirattad sorsodért, és méricskélted a kereszteket, miért kaptál nagyobbat másokénál.

Évtizedek múltán szállt csak fel a köd, mire megtanultad: aki vállalja a kereszthordozást, annak tudnia kell viselni a keresztet. De nem egyedül. Isten a hónod alá nyúl, hogy felemeljen. Erőt adó bátorítását, simogatását még most is érzed. Segítségül küldi a friss, tavaszi szelet, hóolvadásban a kikeletet, az igaz barátokat, hogy magadba és előretekints.

Lépéspróbáid záloga a partra szálló kegyelem.