Lépcsőfokok a Lélek útján

Elöljáróban a szerző megemlíti, hogy érvényes megállapításokat akkor tehetünk egy tapasztalatról, ha magunk is érintettek vagyunk benne. A keresztény spirituális út mindenekelőtt élet, vagyis nem lehet életellenes vagy élettagadó. Ugyanakkor arról sem szabad megfeledkezni, hogy a spiritualitás útján járó szerzők mindig egy belső harcról beszéltek, melyet Szent Pál apostol a testi és lelki jelzőkkel különböztet meg anélkül, hogy platonista értelemben valamiféle lélekbörtönnek tartaná az emberi testet.


Bár annyi út van, ahány hívő, elmondható, hogy a tapasztalat alapvető sémája alig változott. Evagriosz, a szerzetes filozófus három, Szent Benedek tizenkettő, Lépcsős Szent János pedig harminc fokról beszél. Ezek közös jellemzőjeként beszélhetünk pszichikus, értelmi és lelki vagy szellemi szakaszokról. Meg kell jegyezni, hogy a fokozatok figyelése csapdát is rejthet magában. Ha egy magasabb szintre lépünk, nem szabad többre tartanunk magunkat másoknál. Louf e háromhoz az aktív, a passzív és az egyesítő jelzőket illeszti. Az első a megtérés „sokkja”. A második az az általában évtizedekig tartó időszak, amikor nem ugrásszerűen, inkább folyamatosan jutunk egyre mélyebbre a lelki utazás során. Az utolsó szakasz mindenestül a Szentlélek műve – persze alapjaiban az első kettő is az –, mely közel áll a misztikus tapasztalathoz.

Bármennyi fokról beszélünk is, minden átmenetnél felbukkannak a kísértések. Ezek leküzdésével kapcsolatban írja a szerző, hogy általában nem az önátadás hiányzik belőlünk, hanem az alázat. Ugyanakkor nem szabad felednünk, hogy segítségül mindig ott áll előttünk Jézus Krisztus példája.

(André Louf: A spirituális élet útján. Bencés Kiadó, 2012)