Az óvodában szembesül először a szülő azzal, hogy a gyermeket el kell engedni, a kicsi pedig átéli azt, hogy esetleg nem jönnek érte. Az iskola az életnek tanít, minden katolikus intézmény sokat adhat bölcsességben, meg kell tanítanunk a ránk bízottaknak, hogy van értelme az életnek, és lényeglátásra kell nevelnünk őket. De ahol a lét végső értelmét semlegesen próbálják értelmezni, az nem iskola. Jó lenne, ha a gyerekekkel nemcsak az osztályteremben találkozna a pedagógus, hogy közelebbi kapcsolatba kerülhessen vele, és ráérezhessen ki nem mondott gondjaira, problémáira. A kollégiumban fontos a pedagógusi jelenlét, a személyesség. Az előadó idézte Simone Weilt, aki fontosnak tartotta a figyelem kiművelését. Ezt akkor lehet jól kifejleszteni, amikor nincs meg a gyereknek valamihez a képessége. A ferences szerzetes figyelmeztetett: nem az érdemjegyekért és az egyetemi felvételiért kell tanulni. Barsi Balázs rendjük alapítóját hozta föl példaként, aki tiszta szívvel élt, és ez segítette őt mindjobban Isten imádásában. Az tud megtanulni imádkozni, aki nagyon vágyik rá. Ferenc olyan volt, hogy környezete „kedvet kapott” tőle az imádsághoz. De az ő Istene nem a „Jézuska” volt, hanem olyan valaki, aki túl van az emberi horizonton: mindenható és végtelenül jó. Aki tiszta szívű, annak nincs más Istene, csak az Atya. Barsi Balázs elmondta, hosszú évszázadokon át az egyszerű emberek számára nem volt elérhető a könyvtár, nem volt internet, a családban nemzedékről nemzedékre adódott át a tudás. Az édesanyánktól az életet kaptuk, vagyis mindent. Az istenfélelem egy fajtája a szülők tisztelete, hiszen Isten a teremtő, aki a szülők által teremtett bennünket. A konferencia után a csepeli Jézus Szíve-templom scholája gregorián liturgikus énekeket adott elő, majd átadták a KPSZTI által meghirdetett pedagóguspályázatok díjait.
